Lengyelország Magyarországon

1. A szerződések ereje

Bíztunk a szövetségesekben. Lengyelország a szerződések erejébe vetett hittel lépett a háború időszakába, amelyet európai partnereivel kötött már a huszas évek elejétől. Ezek közül a megállapodások közül a legkorábbi az 1921. február 19-i lengyel-francia szerződés volt. Az Aristides Briand és Eustachy Sapieha külügyminiszterek által Párizsban aláírt szerződés a fiatal lengyel állam számára a pozícióját stabilizáló tényező volt az esetleges Németország irányából érkező veszéllyel szemben. A hozzátartozó titkos katonai egyezmény megelőlegezte, hogy a német agresszió esetében mindkét ország „hatékony és gyors segítséget nyújt” egymásnak. A lengyel-román védelmi szövetségi egyezmény, mely Bukarestben került aláírásra két héttel később és 1926-ban meghosszabbításra került, Lengyelországot és Romániát a kölcsönös védelemre kötelezte bármilyen külső támadás esetén.

A Szovjetunió, bár nehéz Lengyelország szövetségesének nevezni, az 1932. július 25-én kelt meg nem támadási szerződés aláírója volt, melyben mindkét ország „lemondott a háborúról, mint a nemzetpolitika eszközéről a kölcsönös kapcsolataikban és kölcsönösen vállalták, hogy tartózkodnak minden agresszív fellépéstől vagy egymás elleni támadástól”.  1934 májusában a meg nem támadási szerződés meghosszabbításra került 1945. december 31-ig. Érvényben volt tehát 1939. szeptember 17-én, amikor a Szovjetunió csapatai Lengyelország keleti részére beléptek. A háború kirobbanása előtt Lengyelország biztonsága érdekében kulcs szerepe lett volna a lengyel-brit kölcsönös segítségnyújtási szerződésnek, mely 1939. augusztus 25-én került aláírásra sietős tárgyalás során a lengyel-német kapcsolatok növekvő konfliktusokkal teli időszakában. A megállapodás szerint a német agresszió esetében azonnali katonai segítségnyújtást biztosított volna az aláírók között.

A kép alatti szöveg: A titkos jegyzőkönyv szövege az 1939. augusztus 25-i kölcsönös segítségnyújtásról szóló lengyel-brit egyezményhez, Edward Raczyński nagykövet és lord Halifax Nagy-Britannia külügyminisztere bélyegzőjével és aláírásával ellátva.

 

2. Beck miniszter kódolt távirata

Tehát – háború! 1939. szeptember 1-jén, közvetlenül a német támadást követően, a lengyel diplomácia tevékenysége a Nagy-Britanniával és Franciaországgal kötött a szövetségi megállapodásokban foglalt rendelkezések életre hívására koncentrált. A legfontosabb feladata a londoni nagykövetnek, Edward Raczyńskinek, valamint a Párizsban lévő Juliusz Łukasiewicznek volt, akiknek Józef Beck miniszter szeptember 1-jén reggel 7 óra előtt kódolt táviratot küldött: „1. Kérem a Nagykövet Urat, tájékoztassa a Kormányt, az országban, ahol Ön akreditálva van, hogy Nagy-Britannia kezdeményezésében való lengyel együttműködés ellenére, melyet a szövetséges kormányok ismernek, a német katonaság hajnalban megtámadta Lengyelország területét, egyúttal a repülőik bombáznak számos várost. 2. A lengyel kormány Lengyelország függetlensége és becsülete végsőkig való védelmében kifejezi meggyőződését, hogy a fennálló megállapodások értelmében, azonnali segítséget kap ebben a harcban a szövetségesektől.”

Nagy-Britannia és Franciaország kötelességeiket teljesítve, hadat üzentek a III. Birodalomnak szeptember 3-án.  Sajnos Lengyelország nem kapott katonai segítséget, amire számított. A francia és a brit katonaság sem kezdeményezett fegyveres támadást Németország ellen.

 

3. Lipski nagykövet kétségbeesett küldetése

Mi történt a világháború kirobbanása után a berlini lengyel nagykövetséggel, vezetőjével, József Lipski nagykövettel és a III. Birodalomban dolgozó diplomatákkal? Miután Németország megtámadta Lengyelországot Lipski a nagykövetség személyzetével és a berlini főkonzulátus tagjaival szeptember 3-án Koppenhágába került. Ekkor kétségbeesett lépést tett. Úgy döntött, hogy visszatér Lengyelországba és a háborús káosz ellenére megkeresi Beck minisztert és személyesen mondja el a háború kirobbanása előtti utolsó órák berlini történéseit. Felhasználva mindenféle közlekedési lehetőséget Stockholmon, Helsinkin, Tallinnon és Rigán át Vilniusba ért szeptember 9-re. Onnan Baranowicze, Równe, Dubnon át Krzemieniecbe és Kutba ért el, ahol sikerült személyesen beszámolnia a minisztérium vezetőjének, mielőtt a kormány átlépte volna a lengyel-román határt. Utána vissza akart térni Varsóba, de kiderült, hogy ez már lehetetlen.

Lipski nagykövet további háborús sorsa szintén rendkívülien és drámaian folytatódott. Szeptember 18-án Romániában találta magát, ahonnan Franciaországba utazott és jelentkezett az alakuló Lengyel Hadseregbe önkéntes közlegénynek. A coëtquidani oktató táborban elvégezte az alzászlós iskolát és a Franciaországot ért német támadás során az I. Tűzszerész Osztály soraiban harcolt. A németek által fogságba ejtett Lipski megszökött az elzászi táborból, Franciaországon és Spanyolországon keresztül Londonba jutott. Ott kinevezték alhadnagynak, 1940. novemberétől 1946. szeptemberéig a három következő parancsnok –Władysław Sikorski, Kazimierz Sosnkowski és Władysław Anders politikai tanácsadója és a Külügyminisztérium összekötő tisztje volt.

 

 

4. A jegyzék, amit nem fogadott el Grzybowski nagykövet

Szeptember 17-én a német invázió ellen harcoló Lengyelországot hátbatámadták. Hajnalban a Vörös Hadsereg körülbelül másfél millió katonája belépett Lengyelország keleti területeire. Így a Szovjetunió megvalósította politikai szándékát, kiterjesztette érdekszféráját, amelyet a német-szovjet megnemtámadási szerződés titkos záradéka tartalmazott. A szerződést 1939. augusztus 23-án írta alá a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió külügyminisztere - Joachim von Ribbentrop és Vjacseszlav Molotov.

Röviddel az agresszió kezdete előtt, hajnali 3 órakor, a Szovjetunió külügyminiszter-helyettese, Vlagyimir Potyomkin behívta a moszkvai lengyel nagykövetet, Wacław Grzybowskit, és megkísérelt átadni neki egy, a Vörös Hadsereg Lengyelországba lépését igazoló jegyzéket. A nagykövet elutasította a lengyel állam eltűnésével kapcsolatos érvet és megtagadta a dokumentum átvételét. A jegyzék szövege - amelyet Romániában az orosz diplomatáktól szereztek meg a Bukaresti Lengyel Nagykövetség kapcsolatainak köszönhetően - szeptember 17-én dél körül Beck miniszter kezébe került, aki Kuty-ban tarózkodott a lengyel-román határ közelében. A miniszter elfogadta a nagykövet magatartását és négy lengyel külképviselet - a Moszkvai Nagykövetség, a Kijevi és Minszki Főkonzulátus és a Leningrádi Konzulátus - személyzetének tanácsolta, hogy hagyják el a Szovjetuniót. A szovjet hatóságok döntése akadályozta az evakuálást, amely diplomáciai kiváltságokat biztosított Grzybowski nagykövetnek, de más diplomatáktól megtagadta azokat. Az oroszok megváltoztatták álláspontjukat és kilépési vízumot adtak a lengyeleknek a nyugati hatalmak nagyköveteinek beavatkozása után. A lengyel diplomáciai személyzet csak október 10-én hagyhatta el a Szovjetuniót. Az erőfeszítések és beavatkozások ellenére nem sikerült megtalálni a Kijevi Lengyel Nagykövetség főkonzulját, Jerzy Matusińskit, akit valószínűleg az NKVD letartóztatott és meggyilkolt. „Az agresszió puszta ténye miatt háborúban állunk Oroszországgal. (...) A hivatalos hadüzenet nem szükségszerű feltétele a hadiállapot kialakulásának. Erre klasszikus példa az 1904-es orosz-japán háború vagy az 1939-es lengyel-német háború” – kommentálta néhány hónappal később a lengyel-szovjet kapcsolatok helyzetét Jan Szembek volt külügyminiszter.

 

5. A román csapdában

Szeptember 17-én 23 órakor Kuty-ban a Cseremos folyó felett átívelő határhídon, a menekültek tömege között araszolva, áthajtott egy kocsisor.  Ignacy Mościcki, a Lengyel Köztársaság elnöke, Felicjan Sławoj-Składkowski miniszterelnök, Józef Beck miniszter, a kormány többi tagjával, a Külügyminisztérium tisztviselőivel és a Lengyelországban akkreditált külföldi diplomaták csoportjával elhagyták a Lengyel Köztársaság területét és beléptek Romániába. A legmagasabb lengyel hatóságok képviselői azt várták, hogy a román fél lehetővé teszi számukra, hogy áthaladjanak országukon és eljuthassanak Franciaországba. Másképpen történt. Románia a semlegesség elvére és a német fenyegetésre hivatkozva a bukaresti hatóságok úgy döntöttek, hogy internálják az összes vezető lengyel politikust, kezdetben megtévesztve őket a jövőbeli előkészületekkel. Az elnököt, a kormányt és a főparancsnokot megfosztották az intzkedés és a szabad helyváltoztatás lehetőségétől Egy tapasztalt diplomata, Kajetan Morawski, aki 1939 szeptemberében a Pénzügyminisztérium helyettes államtitkára, a háború idején a Külügyminisztérium vezetőségi tagja volt, így emlékezett vissza az internálás körülményeire: „Éjjel egy órakor megálltunk Slănicben, egy kis hegyi gyógyfürdőnél, ami vagy a szezon után volt elhagyatott, vagy kimondottan nekünk lett kiürítve. Mielőtt kipakoltuk volna a bőröndjeinket, rávetettük magunkat Románia térképére. A számunkra kijelölt átmeneti megállóhely nem volt rajta sem a Konstancába, sem más kikötőhöz vezető úton.”

1939. szeptember 18. és 30. között Roger Raczyński, a romániai lengyel nagykövet vált a Lengyel Köztársaság elnökével és az államvezetés más tagjaival való kapcsolattartás kulcsfontosságú alakjává. Ő volt az egyetlen személy, aki kapcsolatba tudott lépni internáltakkal és azokkal a lengyel politikusokkal egyaránt, akik Franciaországban arra törekedtek, hogy a lengyel kormány legfontosabb kormányzati hatóságait külföldön hozzák létre. Raczyński személyes elkötelezettségének köszönhetően sikerült meggyőznie Ignacy Mościckit, hogy ruházza át Władysław Raczkiewiczre az elnöki tisztséget, ami lehetővé tette Władysław Sikorski tábornok kormányának kinevezését és a lengyel állam alkotmányos hatóságainak folyamatosságának fenntartását.

 

6. Az új Külügyminisztérium

A Władysław Sikorski tábornok által 1939. október 1-jén Párizsban alakított kormányban a Külügyminisztérium ügyeit August Zaleski vette át. Az új miniszter közismert személy volt a diplomácia világában. A háború előtt vezette többek között a lengyel diplomáciai képviseleteket Svájcban, Görögországban és Olaszországban, valamint 1926-32-ben tizenegy egymást követő lengyel kormány alatt állt a Külügyminisztérium élén. 1941 júliusáig volt külügyminiszter, amikor a lengyel-szovjet megállapodás elleni tiltakozása jeléül lemondott. Az egyezményt az aláírók neve után Majski-Sikorski megállapodásnak nevezték el. Zaleski a tárgyalások során tiltakozott a megállapodás rendelkezései, a tárgyalások módja és a Külügyminisztérium szerepének marginalizálása ellen.

A minisztérium munkájának megszervezése nem volt egyszerű feladat. Sikorski tábornok kormányának megalakulása után a külügyminisztérium közel két hónapig a Párizsi Lengyel Nagykövetség volt. A külképviselet túlzsúfolt helyiségei akkoriban más kormányzati szerveknek is otthont adtak. A helyzet kissé javult, amikor 1939. november 22-én a minisztérium az egész kormánnyal együtt Angers városába költözött, Párizstól kb. 300 kilométerre délkeletre. A francia kormány ezt a helyet jelölték ki, mivel távolabb esik a német határtól, valamint tekintettel az Anjou és Lengyelország közötti történelmi kapcsolatokra. A stabil időszak alig hét hónapig tartott. A Harmadik Birodalom Franciaország elleni támadása és a német támadás gyors előrehaladása után a lengyel kormány, a francia kormány javaslatára június 14-én Libournbe költözött, Bordeaux-hoz és az Atlanti-óceán partjához közel. A városban való rövid tartózkodás után a legfontosabb személyek egy csoportját, beleértve a Lengyel Köztársaság elnökét, Władysław Raczkiewiczet és a kormány tagjait, Zaleski miniszterrel együtt Londonba evakuálták a HMS „Arethusa” brit cirkáló fedélzetén.

 

7. A romániai és magyarországi menekültek helyzete

Az 1939 szeptemberi hadműveletek alatt körülbelül 20.000 lengyel civil kelt át a lengyel-román határon. A Lengyel Köztársaság Csernyivci Konzulátusa a menekültek jelentős részének az elsődleges segítségnyújtási pontjává vált. Az evakuált kormánytisztviselők szintén ide tartottak. A Romániában lévő lengyelországi külképviseletek - az említett konzulátuson kívül a Lengyel Köztársaság Bukaresti Nagykövetségéne is - egyik alapvető feladataként személyazonosító okmányokat állítottak ki a menekültek számára, és a lehetőségekhez mérten szerény pénzügyi támogatást is nyújtottak. A lengyel hadsereg körülbelül 30.000 katonájának szintén sikerült eljutnia Romániába, köztük több mint 3600 tiszt volt. A hatóságok több tucat internálótáborban börtönözték be őket. A Lengyel Nagykövetség gondoskodott róluk, ahová Mirosław Arciszewski, a lengyel kormány menekültügyekért felelős delegált képviselője érkezett.

A szeptemberi védekező háborút követően egy jelentős, civilekből és katonákból álló csoport érkezett Magyarországra is. Körülbelül 100-140 ezren voltak. A helyi hatóságok általában barátságosan viszonyultak a menekültekhez, és 105 internálótábort hoztak létre nekik. A Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetségének köszönhetően a fogva tartott lengyelek többsége elhagyhatta a kényszerű tartózkodási helyét. A magyar kormány csendben jóváhagyta az internált személyek tömeges külföldi kiutazását. 1939 őszén és 1940 tavaszán a lengyel külképviseletnek sikerült megszerveznie körülbelül 21.000 katona és 6000 civil Franciaországba evakuálását. Romániában és Magyarországon a segélyműveletek 1940-ig és 1941-ig tartottak, egészen addig, amíg a németek mindkét országban kikényszerítették a lengyel külképviseletek bezárását.

 

8. A Nemzetek Szövetségének utolsó ülése

Az első világháború eredményeként kialakult kollektív biztonsági rendszer hatástalannak és instabilnak bizonyult. Az 1920-ban Woodrow Wilson amerikai elnök kezdeményezésére létrehozott Nemzetek Szövetségének erőfeszítései nem akadályozták meg 1939-ben az újabb konfliktust. A lengyel delegáció szintén részt vett a Közgyűlés utolsó rendkívüli ülésén, amelyre Genfben, 1939 decemberében került sor. A találkozó témája a Szovjetunió Finnország elleni támadása során felmerült helyzet volt. Tekintettel arra a tényre, hogy a Közgyűlés korábban nem folytatott tárgyalásokat Németország Lengyelország elleni agresszióját illetően, a decemberi ülés Sikorski tábornok kormányának az első alkalma lehetett volna arra, hogy a Nemzetek Szövetsége ülésén ismertesse álláspontját ebben a kérdésben. Sajnos a nyugati hatalmak óvatos hozzáállása és a félelemmel átitatott svájci politika ellehetetlenítette azt, hogy Lengyelország egyértelmű vádat nyújtson be a Harmadik Birodalommal szemben. Ebben a helyzetben a lengyel delegáció vezetője, Zygmunt Graliński külügyminiszter-helyettes december 14-én beszédet mondott, amely során kerülte a lengyel-német kérdést. Általánosságban beszélt az agresszív háborúk elítéléséről, és kifejezte a megtámadott finnek iránti szolidaritását. Szándékai azonban kikövetkeztethetőek voltak, és a beszéde széleskörű megértésre talált. Az ülést meghallgatta az idős Ignacy Jan Paderewski, aki kimondottan ezért utazott Genfbe, és aki a nemzetközi közvélemény szemében a 20. század eleje óta a lengyel függetlenségért vívott töretlen harc jelképe volt.

A decemberi ülésen a Közgyűlés úgy döntött, hogy kizárja a Szovjetuniót tagjai közül, ez volt az a tény, amely nem befolyásolta a második világháború eseményeinek lefolyását.

 

9. Fegyverbe!

Sikorski tábornok francia kormányának egyik alapvető feladata a lengyel hadsereg létrehozása volt. A Külügyminisztérium, valamint a lengyel diplomáciai és konzuli képviseletek kulcsszerepet játszottak ezekben a tevékenységekben. A lengyel kormány becslése szerint az egységek létrehozása során 165–185 ezer emberrel lehetett számolni. Elsősorban a franciaországi félmillió lengyel emigránsra számítottak. A toborzást Aleksander Kawałkowski, a Lille-i főkonzul vezette, aki a Központi Toborzási Iroda vezetője lett. 1940 júniusáig 124 ezer ember állt a toborzóbizottságok elé, és 103 ezret találtak fegyverviselésre alkalmasnak.

A toborzás Franciaország eleste után is folytatódott, miután a lengyel vezetés Londonba költözött. Figyelembe véve az új toborzás lehetőségét, a lengyel kormány tárgyalásokat kezdeményezett az Egyesült Államok kormányával és a kanadai hatóságokkal. A toborzás fő köre mégis a nagy-britanniai lengyel emigráció maradt, valamint sokkal kisebb mértékben dél-amerikai országokban az önkéntes toborzás. A Lengyel Köztársaság Londoni Nagykövetségén működő Konzuli Sorozóbizottságot Karol Poznański, a Lengyel Köztársaság főkonzulja vezette. A háború teljes leforgása alatt a bizottság több mint 45 ezer ember, lengyel állampolgárok és külföldiek jelentkezését vizsgálta meg, köztük 761 hölgy jelentkezett az Önkéntes Női Szolgálathoz!

 

10. Nagy-Britannia egyetlen szövetségese

Franciaország 1940 júliusi eleste után Lengyelország lett Nagy-Britannia egyetlen szövetségese, amely valódi fegyveres erőkkel rendelkezett. A holland és a norvég seregek teljesen kapituláltak, és a Szabad Francia Erők csak akkor szerveződtek. Eközben a németek elleni harcba bevonhatók voltak lengyel pilóták és tengerészek, valamint a szárazföldi erők egy része, összesen mintegy 27 ezer katona és tiszt, akiket sikerült evakuálni a Brit-szigetekre és Palesztinába.

Ebben a helyzetben nagyon fontos volt a Nagy-Britanniával folytatott katonai együttműködés alapelveinek szabályozása. 1940. augusztus 5-én a két ország miniszterelnöke és külügyminisztere aláírt a brit kormány vezetõjénél a Downing Street 10 szám alatt egy megállapodást, amely kimondta, hogy „a Lengyel Fegyveres Erők a Lengyel Köztársaság szuverén hadseregét képezi”. A lengyel katonai egységeknek meg kellett őrizniük a nemzeti szerveződést, jelvényeiket, rangfokozataikat és parancsnokságaikat. A megállapodás politikai és propagandai dimenziója miatt a dokumentum aláírására különösen ünnepélyes formában került sor, „amelyet ilyen körülmények között nem gyakoroltak” - emlékezett vissza Edward Raczyński nagykövet, a megállapodás tárgyalásának egyik résztvevője. Az aláírásoknak tanúja volt Winston Churchill teljes kormánya, Lord Halifax külügyminiszter mellett a külügyminiszter, a repülésügyi miniszter, a belügyminiszter és a gyarmatokért felelős miniszter.

 

11. A barcelonai kapcsolattartási pont

A háború radikálisan megváltoztatta a lengyel tiszteletbeli konzulátusok funkcióit és feladatait. A békeidőszak alatt azok a külképviseletek, amelyek élén rendszerint nem lengyel állampolgárságú konzulok álltak, akik nem voltak köztisztviselők és nem kaptak rögzített fizetést a munkájukért, Lengyelország gazdasági előmozdítására összpontosítottak. A háború kitörése után ez a feladat érvényét vesztette. 1939 szeptembere után a világ közel 130 tiszteletbeli konzulátusa elsősorban a lengyelországi menekültekkel és a helyi lengyel diaszpóra gondozásával foglalkozott.

Új feladatok elé néztek azon országok tiszteletbeli konzuljai, amelyek a megtámadott lengyelországból menekülő civilek és katonák útvonalán helyezkedtek el. A lengyel külképviseletek biztosították a szükséges információkat, segítettek menedéket és utazási lehetőséget találni, és internálótáborokban óvták a menekülőket. A egyik legaktívabb tiszteletbeli konzulátus Barcelonában volt, amelyet Eduardo Rodón y Blas konzul vezetett. A külképviselet kapcsolattartó ponttá vált lengyel állampolgárok, civilek és katonai személyek számára, akik 1939-1942-ben illegálisan jutottak át Franciaországból Spanyolországba azzal a szándékkal, hogy Portugálián keresztül Nagy-Britanniába utazzanak. A konzulátus elszállásolást és hamis dokumentumokat intézett, megszervezte számukra a Madridba utazást és segítséget nyújtott azoknak, akiket a spanyolok letartóztattak. Wanda Morbitzer, a konzulátus szerződéses lengyel alkalmazottja így emlékezett vissza: „A menekültek éjszaka közelebb jöttek Barcelonához, hogy a korai forgalommal belépjenek a városba, és a lehető leghamarabb megtalálják a címünket. Az iroda irattárának kis kabinja átalakult: megjelent a teakészlet, sűrített tej, kétszersült. Egy elektromos főzőlap, egy borotva, vasaló és hajfesték azok számára, akik mindenképpen szőkék akartak lenni”.

 

12. Háborús protokoll

A háború alatt a lengyel kormány aktív diplomáciai kapcsolatot tartott fenn a Hitler-ellenes koalícióval és a semleges országokkal. Az együttműködésbe való bevonás kritériuma volt a külföldi diplomáciai képviselők lengyel hatóságokhoz való kiküldetésének folytatása, valamint új nagykövetek és képviselők akkreditálása. Közvetlenül a francia lengyel kormány megalakulása után Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok és Törökország háború előtti nagykövetei, majd később Brazília, Csehszlovákia, Belgium és Hollandia képviselői kezdték meg tevékenységüket. 1940-ben az első négy részt vett számos, a lengyel hadsereg megalakulásával kapcsolatos ünnepségen Franciaországban. Jelenlétük hangsúlyozta a lengyel kormány nemzetközi helyzetét és a jelentőséget, amit a szövetségesek tulajdonítottak a lengyel fegyveres erők újjászervezésének.

A lengyel hatóságok Londonba költözése után diplomaták egész sora kezdte el tevékenységét. 1941 májusában Nagy-Britannia új nagykövete, szeptemberben - miután megújultak diplomáciai kapcsolatok a Szovjetunióval - a szovjet nagykövet, novemberben pedig a kanadai nagykövet adta át Władysław Raczkiewicz lengyel elnöknek a megbízólevelet. 1943 májusában véget ért a Vatikán képviselőjének akkreditációja körüli kétéves vita: a brit kormány megtagadta a diplomáciai kiváltságok megadását az olasz Alfredo Pacininak, aki a lengyel kormány működése alatt az Apostoli Szentszéket képviselte Franciaországban, és csak William Godfrey érsek kinevezését fogadta el, aki brit állampolgár volt.

 

 

13. Nagykövetségek, külképviseletek és konzulátusok

1939 szeptembere előtt Lengyelország 10 nagykövetséggel, 20 külképviselettel, 24 főkonzulátussal és 42 konzulátussal, valamint közel 130 tiszteletbeli konzulátussal rendelkezett szerte a világon. A háború kitörése, valamint az 1939-1945 között lezajló politikai események következtében a lengyel képviseletek hálózata jelentős változáson ment keresztül. A III. Birodalom Lengyelország elleni támadása egyet jelentett a Lengyel Köztársaság Berlini Nagykövetségének és 14 németországi konzuli szolgálat bezárásával. A Szovjetunió agressziója pedig, a moszkvai, kijevi, minszki és leningrádi kirendeltségek megszüntetését eredményezte. 1939-1941 között a német vezetés nyomására a III. Birodalom által dominált országok lengyel külképviseletei bezárásra kerültek, többek között Romániában, Magyarországon, Bulgáriában, Jugoszláviában, Görögországban és Finnországban. 1940-ben, miután Olaszország belépett a háborúba, a Lengyel Köztársaság Római Nagykövetsége beszüntette tevékenységét, az Apostoli Főváros lengyel képviselete pedig, amelynek korábban a római paloták egyikében volt a székhelye, a Vatikán területén található szerény irodákba költözött át. A világ egyes országaiban azonban, a lengyel diplomaták az eddig megszokott körülmények között tudták folytatni munkájukat – megmaradt korábbi székhelyén a londoni, washingtoni és ankarai nagykövetség, valamint Bern, Buenos Aires, Lisszabon, Madrid, Mexikó, Rio de Janeiro, Sanghaj, Stockholm, Kairó és Teherán külképviselete.

A Szovjetunióval történő diplomáciai kapcsolatok megújítása után a Lengyel Köztársaság Moszkvai Nagykövetségének 21 kirendeltsége kezdte el munkáját. Működésüket azután szüntették meg, hogy a Szovjetunió megszakította kapcsolatát Lengyelországgal, miután 1943-ban feltárták a katyni sírokat. Az Európán kívüli országokkal való kapcsolattartás jelentőségét jól mutatja a sanghaji képviselet nagykövetségi rangra emelése, és a kínai kormány kérésére Chongqing városába történő áthelyezése, valamint külképviseletek megnyitása Ottavában és Bagdadban.

 

14. Művészek, írók és tudósok a diplomáciai szolgálat kötelékében

A II. világháború alatt számos olyan személy töltött be diplomáciai tisztséget, aki 1939 előtt nem tartozott a lengyel Külügyminisztérium munkatársai közé. A megváltozott és bonyolult körülmények miatt, tudásuk, tapasztalatuk és kapcsolataik a lengyel külpolitika számára gyakran nagyon nagy értékkel bírt. Diplomáciai tisztséggel bízták meg többek között Jerzy Giedroycot és Józef Retingert. Giedroyc, a háború előtt a konzervatív táborhoz köthető újságíró, 1939-ben, Bukarestben Roger Raczyński nagykövet titkára volt, és részt vett a Lengyelországból evakuált menekülteket és hivatalnokokat segítő akcióban. 1940 novemberében, miután bezárták a nagykövetséget, Bukarestben maradt és a chilei kirendeltség lengyel irodájának vezetője lett, amely átvette a romániai lengyel ügyek képviseletét. 1946-ban megalapította az Irodalmi Intézetet és megkezdte a „Kultura” havilap kiadását, mely hamarosan az emigráns lengyel politikai gondolkodás kulcsfontosságú és központi orgánumává vált. Retinger, Sikorski miniszterelnök politikai tanácsadója, miután megújultak a diplomáciai kapcsolatok a Szovjetunióval, az újranyílt moszkvai lengyel nagykövetség első megbízott vezetője lett. A háború után az európai integráció és a transzatlanti együttműködés legbefolyásosabb hívei közé tartozott.

A kiváló természettudós, Kazimierz Wodzicki professzor 1941-ben az új-zélandi Wellington nagykövetségén lett főkonzul. 1940-ben Artur Rubinstein, a világhírű zongorista, Lengyelország javát szolgáló „művészeti küldetés”okán kapott szolgálati útlevelet a lengyel külügyminisztériumtól. 1942-ben Ksawery Pruszyński író és publicista lett a sajtóattasé a lengyel nagykövetségen Kujbisevben. Egy másik író, Teodor Parnicki Kujbisevben, majd a mexikói külképviseleten töltötte be a kulturális attasé posztját.

 

15. Az egyezmény, amely több ezer lengyel életét mentette meg

1941. július 30-án aláírtak egy egyezményt, amely éles vitákat váltott ki a lengyel politikai életben, és komoly kormányválsághoz vezetett, ugyanakkor lehetőséget teremtett az 1939 után, a szovjet hatalom által a Szovjetunió mélyére deportált több ezer lengyel állampolgár életének megmentésére. Władysław Sikorski miniszterelnök tárgyalásai a Szovjetunió londoni nagykövetével, Iwan Majskival (az egyezmény elnevezése innen ered), nem sokkal azután kezdődtek el, hogy a németek megtámadták a Szovjetuniót, és az, belépett a Hitler-ellenes koalícióba. A lengyel miniszterelnök, a brit vezetés aktív ösztönzésére, a tárgyalás mellett döntött. Ez vezetett a lengyel-szovjet kapcsolatok normalizálásához. A Sikorski-Majski Egyezménynek köszönhetően megújultak a Lengyelország és Szovjetunió közötti diplomáciai kapcsolatok, érvénytelenné váltak az 1939 augusztusában és szeptemberében kötött szovjet-német szerződések. Kilátásba helyezték a Lengyel Hadsereg megalakulását a Szovjetunióban, valamint az ott börtönben fogva tartott és kitelepített lengyelek kiszabadítását. Sikorski határozottan állapította meg: „Az adott ügyben többet nem lehet elérni, aki az egyezmény elutasítását támogatja, nem látja a valóságot”.

Sikorski tábornok bírálói azt kifogásolták, hogy az egyezmény expressis verbis nem mondja ki, hogy az oroszok elfogadják a rigai egyezményben elfogadott, háború előtti lengyel-szovjet határokat. Tiltakoztak egy kiegészítő jegyzőkönyvben megfogalmazott kifejezés ellen, miszerint a lengyel állampolgároknak, akárcsak a bűnözőknek, „amnesztiát” hirdetnek. Kifogásolták továbbá a külügyminisztérium vezetőségének a tárgyalásoktól való eltávolítását, a miniszterelnököt pedig az alkotmányos jogok megsértésével vádolták meg. Władysław Raczkiewicz köztársasági elnök elutasította az egyezmény aláírását, annak szövegét nem tették közzé a Törvénykönyvben, August Zaleski külügyminiszter, Kazimierz Sosnkowski tárca nélküli miniszter és Marian Seyda igazságügyi miniszter pedig benyújtották lemondásukat. Az egyezmény aláírása mellett szóló érvek azonban vitathatatlannak bizonyultak: az egyezménynek köszönhetően legalább 115 ezer lengyel állampolgár életét sikerült megmenteni. Kitelepítésük helyéről hamarosan a Lengyel Hadsereg toborzási pontjaihoz kerültek, nem sokkal később pedig elhagyták a Szovjetuniót.

 

16. Nagykövetség egy embertelen földön

A Sikorski-Majski Egyezmény megkötése után, a Moszkvában megnyílt lengyel nagykövetség fő feladata a Szovjetunióba deportált lengyel állampolgárok megsegítése, valamint, ehhez szorosan kapcsolódóan, a Szovjetunióban megalakuló Lengyel Hadsereg toborzási akcióinak támogatása volt. A Lengyel Köztársaság külképviseletét, a többi ország moszkvai diplomáciai képviseletéhez hasonlóan, már november elején Kujbisevbe helyezték át, távolabb az európai hadszíntértől. Az azt követő hetekben megalakult a Szovjetunió területén a lengyel nagykövetség kirendeltségeinek hálózata.

Hivatalosan nem rendelkeztek konzulátusi státusszal, de lényegében a konzuli szolgálat feladatkörét látták el: regisztrálták a lengyel állampolgárokat és személyazonossági okmányokat állítottak ki részükre, igyekeztek munkát és minimális egészségügyi és szociális szolgáltatást biztosítani számukra, megszervezték az oktatást és a kulturális életet. A Buzulukban és Taskentben megalakuló katonai egységekbe jelentkezők eligazításával is foglalkoztak. A Szovjetunióba deportáltak között voltak olyan bizalmi személyek, akik munkájukkal segítették a külképviseleteket. Sokakat közülük később letartóztattak az oroszok. 1941 augusztusa és 1943 áprilisa között a nagykövetség és kirendeltségei a Szovjetunió 57 kerületéből és 704 járásából összesen közel 270 ezer személynek nyújtott segítséget.

1941 októberében a Szovjetunióban megalakuló Lengyel Hadsereg, létszámát tekintve meghaladta a 40 ezer főt. A toborozottak számához a kitelepített és lágerekből szabadult civil lakosság is csatlakozott. Ilyen nagy létszámú ember számára nem volt elegendő ruházat, gyógyszer, élelem, fegyver és katonai felszerelés. A drámai ellátmányozási helyzet folytán Władysław Anders tábornok, a hadsereg főparancsnoka megegyezett Sztálinnal a Lengyel Hadsereg Iránba történő evakuálásáról, ahol jobb körülményekre számíthattak a megalakuló egységek. A Szovjetuniót elhagyó Lengyel Hadsereg, és a több tízezer civil számottevően megnövelte a teheráni lengyel képviselet feladatkörét. Erről tanúskodik az evakuáltak száma: 1942-ben a Szovjetunióból Iránba került személyek száma csaknem 116 ezer fő volt, ebből több, mint 78 ezer a katonák, és 37 ezer a civilek száma.

 

17. Afrikától Új-Zélandig

Nagyszámú civil lakosságot – a katonai szolgálatra alkalmatlan nőket, gyerekeket és férfiakat – evakuáltak Iránból a világ más tájaira: a Brit-Kelet-Afrikába (táborokba Tanganika, Uganda és Kenya területén, összesen kb. 20 ezer főt), valamint Új-Zélandra (tábor Pahiatuaban, kb. 800 gyerek). A Szovjetunióból evakuált lengyel állampolgárok drámai sorsát érintő egyik fejezet Indiában játszódott le. A Bombayben működő lengyel főkonzulátus kb. 600, a Lengyel Hadsereg toborzói pontjainál, tragikus körülmények között tartózkodó lengyel árvát vett pártfogásába. A gyerekeket a képviselet által szervezett és a Lengyel Vöröskereszt támogatásával létrejött akcióban Iránon és Afganisztánon keresztül Indiába szállították, és Balachadiban, Jam Saheb maharadzsa nagylelkűségének köszönhetően egy gyermekvédelmi központban helyezték el.

A lengyel állampolgárok személyazonosságát igazoló okmányok és vízum kiállításában más, a háborús műveletekben közvetlenül nem résztvevő, Európán kívüli országok képviseletei is segítettek. Támogatást ajánlottak fel a rászorulóknak többek között Latin-Amerika országainak képviseletei és konzulátusai. A lengyel állampolgárok Iránból történő evakuálása után közel 1500 menekült került Mexikóba. A Leon melletti Santa Rosaban található táborba kerültek. A mexikói külképviselet vette őket védelmébe. Edward Raczyński, aki August Zaleskit váltotta a Külügyminisztérium élén, 1943. április 28-án, a képviseletekhez kiküldött körlevélben így fogalmazott: „A történelmi katasztrófa állampolgárainkat számos, az ellenséges megszállástól mentes területre sodorta, ellátásuk olyan feladat, mely formáját és mértékét tekintve meghaladja a világháború előtt bevett gyakorlatot.”

 

18. A Karski-jelentés

A II. világháború lengyel diplomáciájának történetében kivételes helyet foglal el a zsidó származású lengyel állampolgárok számára nyújtott segítségnyújtás. Közülük keveseknek sikerült elhagynia az országot a szeptemberi menekülthullámmal. A Harmadik Birodalom által megszállt területeken a zsidókat megfosztották állampolgári és emberi jogaiktól, gettókba kényszerítették, a megkülönböztető jogszabályok megsértésekor szigorú büntetéssel sújtották őket, állandó fenyegetettségben éltek. 1941-től módszeresen irtották őket, az európai zsidóság teljes megsemmisítését célzó 1942-es náci tervben foglaltak alapján. 1945-ig kb. 3 millió lengyel zsidó vesztette életét a német megsemmisítő táborokban és gettókban. 100 és 300 ezer közé tehető azoknak a zsidóknak a száma, akiket 1939-1941 között a Szovjetunió mélyére deportáltak a lengyel lakossággal együtt.

A megszállt Lengyelország zsidó lakosságának történetében különösen fontos szerepet töltött be Jan Karski, aki 1939 szeptembere előtt – még mint Jan Kozielewski – a londoni Főkonzulátuson kapott állást, a szakmai gyakorlat elvégzése után pedig a központi Külügyminisztérium állandó munkatársa lett. Szerepet vállalt földalatti mozgalmakban, a Honi Hadsereg Főparancsnoksága Propaganda és Információs Iroda dolgozója volt. Külügyi futárként számos utat tett meg Lengyelország, Franciaország és Nagy-Britannia között. Ő értesítette először a világot a Holokauszt borzalmairól. 1942-ben a londoni lengyel emigráns kormány, majd az egész világ előtt ismertette egy szemtanú részletes beszámolóját. 1943 júliusában F. D. Rooseveltnek, az Amerikai Egyesült Államok elnökének is átadta beszámolóját. A világhatalom vezetőjének Karski akkor ezt mondta: „Amennyiben a németek nem változtatnak a zsidó lakossággal szemben gyakorolt módszereiken, és a szövetséges hatalmak nem avatkoznak közbe – legyen szó akár nyomásgyakorlásról, vagy más jellegű beavatkozásról, amennyiben nem áll elő váratlan helyzet, úgy másfél év múlva, a velünk együttműködő földalatti zsidó mozgalmakban aktív személyeken kívül, a zsidóság Lengyelországban megszűnik létezni.” Karski tudósítása egy 1942. december 10-én kelt kormányzati feljegyzés alapjául szolgált, amit az ENSZ 26 országának kormánya fogadott el. A feljegyzés később a Külügyminisztérium által kiadott „The Mass Extermination of Jews in German Occupied Poland” című brosúrában jelent meg. 

 

19. Paraguayi útlevelek

Szinte a háború kezdete óta – nagyobb mértékben 1942-ben és 1943-ban – nyújtott illegális segítséget a berni lengyel külképviselet Lengyelország, Hollandia, Szlovákia és Magyarország zsidó származású állampolgárai, valamint az állampolgárságuktól megfosztott német zsidók számára. Aleksander Ładoś, a külképviselet vezetője tudtával munkatársai – Konstanty Rokicki, Stefan Ryniewicz és Juliusz Kühl paraguayi útleveleket (és néhány más dél-amerikai ország) kiállító illegális rendszert szerveztek. Az eredeti nyomtatványokat ezen országok berni tiszteletbeli konzuljaitól vásárolták meg. A zsidók számára kiállított okmányok megóvták őket attól, hogy megsemmisítő táborokba kerüljenek, illetve esélyt adtak a túlélésre az internált külföldiek számára létrehozott táborban. A lengyel külképviselet legalább 1000 paraguayi útlevelet állított ki, minden egyes útlevél a család többi tagjára is érvényes volt. Az iratok csupán néhányukhoz jutottak el, de lagalább 800 ember életét sikerült így megmenteni.

Aleksander Ładoś, a képviselet vezetője az illegális okmányok gyártásának kulisszatitkairól eképp tájékoztatta a londoni külügyminisztérium központját: „Az akció azon alapul, hogy a velünk baráti viszonyban lévő dél-amerikai konzuloktól útleveleket szerzünk, elsősorban Paraguay és Honduras országaitól. Az okmányok nálunk maradnak, azok fényképét küldjük el az adott országnak. Ez életet ment, ezek az emberek mint „külföldiek” elfogadható körülmények közé, speciális táborokba kerülnek, ahol a háború végéig maradhatnak. Levélben tartjuk velük a kapcsolatot. A konzulok felé írásban kötelezzük magunkat arra, hogy az útleveknek kizárólag életmentő szerepe van, és más célra azokat nem használjuk fel.”   

 

20. A legfontosabb többoldalú kezdeményezés

1942. január 13-án a londoni St. James palotában egy nemzetközi találkozóra került sor, Władysław Sikorski miniszterelnök elnökletével. A német háborús bűnösök felkutatása céljából került megrendezésre. A találkozó során elfogadott nyilatkozatot kilenc, a német megszállás alá tartozó ország kormányképviselője írta alá – Lengyelország, Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Lukszemburg, Hollandia, Norvégia, Jugoszlávia és a Francia Nemzeti Ellenállási Bizottság. A Londonban vendégeskedő nagyhatalmak képviselői megfigyelőként vettek részt a tárgyalásokon, ez az eljárás tette lehetővé, hogy a Szovjetunió távol maradjon a szavazók csoportjától. Edward Raczyński nagykövet, aki 1941-től vezette a lengyel Külügyminisztériumot, így emlékezett vissza: „A nyilatkozatot én olvastam fel a lengyel kormány nevében. Az egész esemény jogászaink, Potulicki és Kulski érdeme volt, ők készítették elő a nyilatkozatot, tárgyaltak, és végül megszervezték ezt az egészet. (…) A tárgyalásokat Jupiter égisze alatt folytattuk, azokat a rádió közvetítette. Eden játszotta a házigazda szerepét a hosszú konferencia asztalnál, jobbján Biddle, az USA nagykövete, és Bogomołov, a szovjet nagykövet.”

A tárgyalóterem: Władysław Sikorski miniszterelnök beszéd közben (beszéde fölött, részben takarásban), mellette balról Edward Raczyński; a szemközti oldalon a nagyhatalmak és a brit domínium képviselői – balról az első Aleksandr Bogomołov szovjet nagykövet; a második Wen She, a Kínai Köztársaság követe; a harmadik Anthony Drexel Biddle, az USA nagykövete; a negyedik Anthony Eden, Nagy-Britannia külügyminisztere; az ötödik Vincent Massey kanadai nagykövet; a hatodik Stanley Bruce, Ausztrália biztosa.

 

 

21. Diplomácia Sikorski tábornok halála után

A gibraltári katasztrófa és Władysław Sikorski miniszterelnök halála után a lengyel kormány élére Stanisław Mikołajczyk került. 1943. július 14-én a kabinetben a külügyminiszteri tárcát Tadeusz Romer vette át, volt portugál és japán követ, a lengyel-szovjet kapcsolatok 1942-ben történő megszakításáig pedig moszkvai nagykövet. Az ő hivatali idejében Lengyelország nemzetközi pozíciója fokozatosan gyengült. Az 1943 végén megrendezett teheráni konferencián a lengyelek részvétele nélkül döntöttek Lengyelország határairól. A szovjet kormány ebben az időben a „kész tények elé állítás politikáját” folytatta – a Vörös Hadsereg által megszállt kelet-lengyelországi területeken szovjet adminisztrációt vezetett be, és a felügyelete alá tartozó kormányzati központokat hozott létre a Nemzeti Felszabadítás Lengyel Bizottsága formájában. A lengyel kormány gyengeségét jól mutatja a tény, hogy Mikołajczyk miniszterelnök 1944 augusztusi moszkvai látogatásakor nem tudott a harcoló Varsónak a szovjetek részéről segítséget szerezni. A nyugati szövetségesek pedig azt várták el, hogy Lengyelország engedjen a határokat és a lengyel állam integritását érintő követeléseiből az oroszok javára.

1944 novemberében Mikołajczyk kormánya, a külpolitikát, a lengyel-szovjet kapcsolatok, valamint a lengyel állam jövőjét érintő kérdések körülötti belső konfliktusoktól megtépázva lemondott. Az új kabinet élére Tomasz Arciszewski állt, és Adam Tarnowski, volt bolgár követ lett az utolsó, a londoni kormány szövetségesei által elismert külügyminiszter. Megszűntették a kormány az ország sorsába történő befolyásának lehetőségét, amely leginkább az 1945 februárjában megrendezett jaltai konferencián mutatkozott meg, ahol a nyugati vezetők a Szovjetunió hatáskörébe adták át Lengyelországot. Arciszewski kormánya ezt élesen bírálta, tiltakozását azonban még publikált formában sem nyilváníthatta ki.     

 

22. A tartós béke terve

A lengyel kormány küldöttje, 13 ország képviselőjével együtt már 1941. június 12-én részt vett a szövetségesek konferenciáján Londonban, amelynek tárgya az agresszió elutasításán alapuló tartós béke elérése volt. 1941 szeptember végén Edward Raczyński nagykövet tájékoztatta az USA és Nagy-Britannia vezetőit arról, hogy Lengyelország támogatja az Atlanti Chartát, melyet 1941. augusztus 14-én fogadtak el. 1942. január 1-jén Washingtonban a lengyel kormány képviseletében Jan Ciechanowski nagykövet aláírta az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát. A nyilatkozatot aláíró államokat ezentúl hivatalosan, mint Egyesült Nemzetek tartották nyilván.

A lengyel fél aktív szerepet vállalt az új közösség tevékenységének égisze alatt, részt vett többek között az UNRA - United Nations Relief and Rehabilitation Administration munkájában, amely az Európában és Ázsiában felszabadított területek, valamint a II. világháború áldozatainak megsegítését tűzte ki célul. Annak ellenére, hogy Lengyelország  szerepet vállalt az Egyesült Nemzetek létrehozásának folyamatában, az alapító államok közül az egyetlen volt, amely nem vett részt az Egyesült Nemzetek Konferenciáján. Az 1945 áprilisában és júniusában San Franciscoban megtartott konferencián életre hívták az Egyesült Nemzetek Szövetségét. Lengyelország ENSZ-be történő meghívását a lengyel Nemzeti Egység Ideiglenes Kormányának megalakulásáig visszatartották. A konferencia gálakoncertjén a San Francisco-i operában, a világhírű zongorista, Artur Rubinstein fellépése előtt e szavakat intézte a közönséghez: „ Ebben a teremben, ahol nagy nemzetek kéviselői gyűltek össsze azért, hogy jobbá tegyék ezt a világot, nem látom Lengyelország zászlóját, az országét, amelyért e kegyetlen háború folyt. Ezért most eljátszom a lengyel nemzeti himnuszt!” A közönség állva tapsolta meg szavait.       

 

23. A lengyel diplomácia nesztora

A világháború különösen nagy befolyást gyakorolt Kazimierz Papée, az Apostoli Szentszék nagykövetének életére. A Jagelló Egyetem doktora, a két világháború között Hágában, Berlinben, Koppenhágában, Ankarában és Tallinban teljesített diplomáciai szolgálatot. 1929-ben főkonzul Królewiecben, 1932-ben főbiztos Gdańsk Szabad Városban, 1936-ban pedig követ Csehszlovákiában. Két héttel azelőtt, hogy a németek megtámadták Lengyelországot kezdte meg küldetését a Vatikánban, mint nagykövet. A háború kitörése után többször folyamodott XII. Pius pápa elé azzal a kéréssel, hogy az egyházfő fejezze ki szolidaritását a lengyel nemzet iránt, sajnos sikertelenül. Értesítette továbbá a Pápai Államtitkárságot a megszállt lengyel területek zsidó lakosságának drámai helyzetéről.  

Kazimierz Papée a háború befejezése után továbbra is nagykövetként szolgált, mivel az Apostoli Szentszék nem ismerte el Lengyelország új vezetését, továbbra is a londoni kormánnyal tartott diplomáciai kapcsolatot. Papée egészen 1958-ig töltötte be a nagyköveti, valamint a vatikáni diplomáciai testület dékáni posztját. XII. Pius pápa halálától 1976-ig volt a vatikáni lengyel nagykövetség titkára. 1979-ben hunyt el. Ő volt a lengyel emigráns kormány leghosszabb ideig szolgáló diplomatája.

 

24. Éljen a független Lengyelország!

1944-1945 fordulóján a lengyel Külügyminisztérium égisze alatt még 7 nagykövetség, 33 képviselet és 139 konzulátus működött szerte a világon. 1945 februárjában Jaltában a Hitler-ellenes koalíció nagyhatalmi képviselői – Churchill, Roosevelt és Sztálin – úgy határoztak, hogy Lengyelországot a Szovjetunió hatásköre alá vonják. A fokozatosan romló diplomáciai helyzet ellenére a lengyel külképviseletek 1945 júliusáig folytatták működésüket. Amikor elutasították a londoni lengyel kormány támogatását, és szinte az összes ország a jaltai „három nagy” megállapodásának megfelelően megalakított Nemzeti Egység Ideiglenes Kormányával vette fel a kapcsolatot, szinte kivétel nélkül bezárt az összes képviselet.  

1945. július 6-án, egy nappal azután, hogy a koalíció legjelentősebb országai megvonták a lengyel kormány elismerését, Adam Tarnowski miniszter a külképviseletek vezetőinek kiküldütt körlevélben így fogalmazott: „Meg vagyok róla győződve, hogy függetlenül attól, hogy ki milyen formában fog részt venni a kormány további munkájában, közületek mindannyian erőtökhöz és lehetőségeitekhez mérten részt vesztek majd a minden igaz lengyel számára fontos ideák győzelméért vívott harcban. Éljen a független Lengyelország!”