Lengyelország Magyarországon

1. A kezdetek

 

Az Odera, Bug, Kárpátok és a Balti tenger övezte területen éltek azok a szláv (lechita) törzsek, amelyek a lengyelek ősei voltak. A X. században kiemelkedtek közülük a wiślanok, (Krakkó) és a polánok (Gniezno), a század végére ez utóbbiak egyesítették a lechita törzsek többségét. A legendás ősök után nevezték vezetőiket Piastoknak. A polán névből származik a -Polska- Lengyelország lengyel neve.>>

Kr.e. az utolsó évezredekben kerülhetett sor azoknak az indoeurópai törzseknek a különválására, amelyeket a szlávok őseinek tekinthetünk. A szaktudósok az Odera-Visztula, illetve az Odera-Dnyeper határolta területen vélik megtalálni a szláv őshazát. A Biskupin közelében, meglehetősen jó állapotban fennmaradt Kr.e. 500-400-ból származó település lakosainak száma megközelítette az ezret. A leletek viszonylag fejlett földművelés és kertgazdálkodás nyomait bizonyítják, a házakat, utcákat szabályos földsánc övezte. A római térképeken a Kr.e. II. évszázadban Calissia (a mai Kalisz) a "borostyánút" fontos állomásaként jelenik meg.

A szlávság nagy csoportjainak szétválására időszámításunk utáni IV-VI. században került sor, a következő évszázadokban zajlott a nyugati szlávok osztódása, különváltak a csehek, luzyczanok és az északnyugati szárny az ún. lechiták, a mai lengyelek (a lechita, vagy a lędzian törzsnévből ered a magyarban használatos "lengyel" népnév). A IX.-X. századra több tucat törzsi szerveződés jött létre, ezek közül emelkedtek ki a wiślanok és a polanok.

2. Regnum Poloniae

 

Az államalapítás I. Mieszko és fia, Bolesław Chrobry ("Vitéz" Boleszláv) nevéhez fűződik.  Mieszko 992-ben felvette a latin kereszténységet, majd államát felajánlotta a Szentszéknek. 1000-ben Gniezno székhellyel önálló lengyel egyháztartomány létesült. A Piastoknak kemény harcokban kellett megvédeniük az állam függetlenségét a német fejedelemségekkel szemben. A XII. század végére a korábbi erős központi hatalom - más európai államokhoz hasonlóan - részfejedelemségekre esett szét, amelyeket csak a Piast dinasztiához való tartozás államtudata tartott össze.>>

A források elsőként I. Mieszko (960-992) nevét említik, akinek sikerült a lengyel törzsek nagy részét egyesítenie. A Piast dinasztia megteremtője, felismerve, hogy létérdek a korabeli keresztény Európa politikai rendszerébe való beilleszkedés, 966-ban egész háza népével együtt felvette a kereszténységet, Poznańban missziós püspökséget alakított, majd 992-ben államát a Szentszék védelme alá helyezte. Ez a későbbiekben bizonyos védelmet jelentett a német hatalmi törekvésekkel szemben. Fia, Bolesław Chrobry ("Vitéz" Boleszláv - 992-1025) a királyi koronát is megszerezte (1025), 1000-ben a "római eszmét" képviselő II. Szilveszter pápa és III. Ottó császár támogatásával önálló lengyel egyháztartomány létesült Gnieznoval, mint érseki székhellyel. Alkalmul erre a mártírhalált halt Wojciech (Adalbert) püspök kanonizálása és temetése szolgált. A forrásokban "Polonia" néven szereplő, erős központi hatalommal rendelkező ország területét 250 ezer km² -re, a lakosainak számát a történészek 1 millióra becsülik. Az állam központja Gniezno volt, csak a XII. század elején vette át Krakkó ezt a szerepet.

A XII.-XIII. században a trónutódlásért folyó belharcok, az erősödő világi és egyházi főurak hatalmi törekvései, majd a Ferdeszájúnak nevezett III. Boleszláv (Bolesław Krzywousty - 1102-1118) kísérlete a helyzet stabilizálására (fiai között szétosztotta az ország területét, a kis-lengyelországi fejedelemség dominanciájával a többi felett, bevezette a "szeniorátus" intézményét) valójában a központi hatalom szétesését eredményezték. A XIII. század közepére már 20 fölé emelkedett a részfejedelemségek száma. Az ezt kihasználó német fejedelemségek hódító törekvéseivel szembeni küzdelem nemcsak a függetlenség jelképe, a korona elvesztésével járt, de a Piast hercegek időnkénti hűbéri függőségbe kerülésével is.

Annak ellenére, hogy ez az időszak nemcsak érzékeny területi veszteségeket hozott, az ország déli részét a tatárok pusztították, valamint ekkor került sor a következő évszázadban oly veszélyessé vált Német Lovagrend betelepítésére is (1225-1226), a lengyel állam egységének tudata mégsem gyengült. A részfejedelemségeket összekötötte a Piast-dinasztiához való tartozás. Az országot Európa szerte Regnum Poloniae-ként emlegették. Felgyorsult a rendi társadalom kialakulása, olyan jogrend, amelyben egyetlen számottevő réteg sem rekedt kívül a törvényeken. Ez idő tájt élénkült meg az ún. "kolonizáció", német telepesek nagyobb létszámú betelepülése, akik magukkal hozták korábbi jogrendjüket (magdeburgi jog), ekkor települtek be nagyobb számban a zsidók is, akik megőrizhették önkormányzatukat, vallásuk szabad gyakorlását, terjedőben volt a pénzjáradék. A mezőgazdasági termelés fellendülése mellett virágzásnak indult a kézműipar, bányászat (a sóbányászat fejlesztésében magyarok is részt vettek), a tranzitkereskedelem kedvezően hatott az egyházi és világi kultúra, a művészetek (román stílus) fejlődésére. A szomszéd országokhoz, így Magyarországhoz, sokszálú dinasztikus kapcsolatok fűzték a Piast fejedelmeket.

3. Újraegyesítés - Corona Regni Poloniae

 

A XIII. század végére megértek az újraegyesítés feltételei. Az egységes ország megteremtése elsősorban Władysław "Łokietek" ("Rőfnyi" Ulászló), majd fia, III. Kazimierz "Wielki"("Nagy" Kázmér) nevéhez fűződik. Az államon kívül maradt Szilézia, Mazóvia és a gdański Tengerpart, ahol a Német Lovagrend építette ki hatalmát és melynek visszaszerzéséért másfél évszázados háborúra kényszerítette a lengyel államot. Megindult az uralkodó személye  és az állam jogi szétválasztásának folyamata. Nagy Kázmér állama, új intézményeivel, telepítés-politikájával jelenős lökést adott Lengyelország fejlődésének.>>

Többszöri kísérlet után Władysław Łokieteknek ("Rőfnyi" Ulászló - 1306-1333) sikerült - részben magyar segítséggel - leküzdenie az ellenállást és 1320-ban megkoronáztatnia magát (leánya Erzsébet lett Károly Róbert magyar király felesége).

Fia, Kazimierz Wielki (III. "Nagy" Kázmér - 1333-1370) óvatos, kompromisszumkész politikájával eredményesen folytatta apja egyesítő, integrációs törekvéseit. Megnyerte szövetségesül a szomszéd országok legjelentősebb uralkodóit. Részvétele (1335, 1339) a visegrádi találkozókon, majd az 1364-es krakkói kongresszus jelentősen hozzájárultak a térség politikai egyensúlyának megteremtéséhez, Lengyelország nemzetközi tekintélyének növeléséhez. Belpolitikai, katonai reformjai egy erős központi hatalom kiépítését szolgálták. 1365-ben jelenik meg először a dokumentumokban az uralkodó személyének és az államnak a különválasztását jelentő, az ország oszthatatlanságát célzó fogalom a "Corona Regni Poloniae". Kázmér 1366-ban a "Koronához" csatolta Halicsot. 1364-ben Krakkóban egyetemet alapított ( a krakkói egyetem, különösen 1400-as felújítása után, Európa legjelentősebbjei közé emelkedett, matematika, és asztrológia katedrája egyedülálló volt). Szorgalmazta a külföldi kereskedők letelepedését, támogatta Krakkó bekapcsolódását a Hanza-városok Szövetségébe. Az utókor nagyszerű templom és városépítkezéseit is számontartja. "Fából épült országot örökölt, kőből építette újjá"- mondja a hagyomány. A Piast-dinasztia utolsó tagja I. Lajos magyar királyt jelölte utódjául.

Első közös királyunk Ludwik Węgierski azaz "Magyar" Lajos néven 1370-1382 között volt lengyel király. 1374-ben a "kassai privilégiumokban" rögzítette a lengyel nemesség jogait, kiváltságait, ezzel lánya, Hedvig (Jadwiga 1384-1399) számára biztosította a lengyel trónt.

4. Unió Litvániával

 

1385-ben, a krewói egyezmény értelmében Lengyelország és a Litván Nagyfejedelemség között létrejött a lengyel-litván unió (a két ország együttes területe 1,1 millió km²-t tett ki) elsősorban a Német Lovagrend és az erősödő orosz fenyegetés elleni védelmet szolgálta. A Litván Nagyfejedelemség megőrizte önállóságát. A Jagelló-ház Európa legtekintélyesebbjei közé emelkedett. Eredményesen vette fel a harcot a Német Lovagrend ellen, a XV. század végére a lovagrend állama szétesett, Lengyelország visszanyerte a Gdański Tengermelléket, a keleti rész, Porosz Nagyhercegség pedig a lengyel korona hűbérese lett. 1533-ban Lengyelország örök békét kötött a határait fenyegető Törökországgal. (A viharos múltú Gdańsk a Hanza szövetség tagjaként 1772-ig tartozott Lengyelországhoz, s mint a Balti tenger kapuja, rendkívül nagy szerepet játszott az ország gazdasági és kulturális életében.).>>

1385-ben Hedvig házasságot kötött Władysław Jagiełło (Jagelló Ulászló) pogány litván fejedelemmel, aki az 1385 augusztusában kötött krewói egyezmény értelmében felvette a kereszténységet, és rövidesen sor került a megkoronázására is. Hedvig 1399-ben bekövetkezett haláláig két uralkodója volt az országnak (Hedviget 1997-ben II. János Pál pápa szentté avatta).

A litvánok a balti népek családjába tartoznak. Korabeli államuk - melyet a litvánok mellett nagy tömegeiben lakták az akkor már pravoszláv "ruszok" - messzire terjeszkedett a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, A krewói unió két, egymástól struktúrájában, népességében, valamint fejlettségét tekintve különböző országot kötött össze perszonálunió formájában. A Litván Nagyfejedelemség önálló maradt, s csak a király személye kapcsolta a Koronához, azaz a lengyel királyság területéhez. Az unió létrejötte, az ekkorra már a Tengermelléket teljesen eluraló Német Lovagrend államának agresszív fellépéseivel és az erősödő orosz fejedelemségek fenyegető magatartásával magyarázható. A két ország jogi helyzetét bonyolította, hogy a litván fejedelmi cím örökletes volt, míg a lengyel királyság választott. Így a Jagellók újraválasztása az unió fennmaradását biztosította, ugyanakkor az unió a Jagelló ház folyamatosságának zálogává is vált. Az új állam a XIV-XV. század fordulóján egy ideig 1,1 millió km² -t birtokolt, Vilnában püspökség alakult, a kijevi metropolia pedig felvette a kapcsolatot Rómával.
Az unió Litvániát bekapcsolta az európai, keresztény kultúrkörbe. Władysław III. Warneńczyk (Várnai Ulászló) I. Ulászló néven Magyarország királya is volt. A második magyar-lengyel perszonálunió a török elleni összefogást célozta.

A lengyel -litván együttműködés eredményesnek bizonyult a Német Lovagrend elleni küzdelemben, különösen az 1410-es Grünwaldi csatát jegyezte fel a történelem, amely az itt élő népcsoportok közös küzdelmét bizonyította. A következő uralkodónak, Kazimierz Jagiellończyknak (Jagelló Kázmérnak) valójában csak a század végére sikerült a lovagrendet térdre kényszeríteni. Lengyelország csak 1466-ban jutott újra tengerparthoz. A lovagrenddel a konfliktusok a XVI. században zárultak le véglegesen, amikor Albert Hohenzollern behódolt (1525), a lovagrend állama két részre szakadt: a nyugati rész Királyi Poroszország néven Lengyelország részévé vált, a keleti rész ún. Porosz Nagyhercegség hűbérese lett a lengyel koronának.

A XV. század végén, a XVI. század elején a Jagelló ház Európa legtekintélyesebbjei közé tartozott. Versengése a Habsburgokkal a Közép-Európa feletti dominanciáért a kor markáns jelensége volt. Jagellók ültek Csehország (1471-től) és Magyarország (1490-1526) trónján is, családi kapcsolatban álltak Európa szinte minden jelentősebb uralkodóházával. A lengyel-litván állam eredményesen kapcsolódott be Nyugat-Európa gazdasági-politikai vérkeringésébe. A törökök európai előretörése, a mohácsi vész és Magyarország feldarabolása súlyosan érintette a Jagelló birodalmat. A déllel megszakadt az összeköttetés, a törökök közvetlenül Lengyelország határait fenyegették, nehézkessé vált a Fekete-tengeri kereskedelem, ugyanakkor növekedett a Habsburg befolyás a térségben. Keleten a moszkvai törekvések megakadályozása céljából Zygmunt I. Stary (Öreg Zsigmond) többször keveredett háborúba Livónia birtoklásáért. A lengyel állam a közvetlen veszélyt kivédendő 1533-ban örök békét kötött Törökországgal.

5. A soknemzetiségű Rzeczpospolita

 

Az 1569-es lublini unió egy államtestté, azaz Királyi Köztársasággá (Rzeczpospolita) kapcsolta össze Lengyelországot és a Litván Nagyfejedelemséget. Varsó lett a közös intézmények, így a központi szejm székhelye. Felgyorsult az ún. nemesi köztársaság jogrendjének kiépülése, melynek egyik eleme a választott királyság; a megválasztott uralkodó első az egyenlők között, a szejmen kívül nem szólhat bele a nemesség jogaiba, személyes kötelezettséget kellett vállalnia a nemesség, illetve az állam iránt (pacta conventa), a törvények be nem tartása esetén a nemesség élhetett az engedetlenség jogával. Mindez jelentősen korlátozta a mindenkori uralkodó cselekvési szabadságát.

/Varsó: a Mazóvia területén lévő településről a XIV. században tesznek először említést a források. Központi elhelyezkedése és Lengyelország geopolitikai helyzetében bekövetkezett változás miatt - a hangsúly délről keletre tolódott -1611-ben hivatalosan is fővárossá lett. Krakkó továbbra is megőrizte a királyi koronázás jogát és kulturális szerepét.)>>

1569. július 1-én az utolsó Jagelló, Zygmunt August (Zsigmond Ágost - 1548-1572) egy államtestté, reális unióvá kapcsolta össze a két országrészt.

Az így létrejött állam "Királyi Köztársaság" lett, Rzeczpospolita. A nemesség összessége által megválasztott király egyúttal elnyerte a Litvánia Nagyfejedelme címet is, az országos döntéseket a közös országgyűlés (szejm) és a szenátus hozta, egységessé vált a vámterület és a pénz. Ezeken kívül minden más hivatal, így a kincstár és a hadsereg megmaradt külön kezelésben. A közös szejm székhelye Varsó lett (1611-től hivatalosan is főváros). Az unió 815 ezer km² - es területet egyesített, lakossága a század végére megközelítette a 10 milliót (ebből Litvánia 3-4 millió volt). A rendkívül eltérő etnikumú területen a lengyelek és litvánok mellett nagyszámban laktak itt németek, oroszok, zsidók, örmények, tatárok - a katolicizmus dominanciája mellett a pravoszláv, örmény, judaista, és muzulmán vallások is érvényesültek. Felerősödött a lengyel kulturális hatás, a helyi nemesség ellengyelesedése, illetve a lengyel területekről a XVI-XVII. században a litván nagyfejedelemség birtokolta területekre szökött lengyel jobbágyok, földnélküliek beleolvadása a helyi lakosságba. Zygmunt August halálával egy újabb nagy királyi ház történelmi korszaka zárult le Lengyelországban. A XVI. század végére jelentősen megváltozott az ország geopolitikai helyzete, a súlypont a keleti politikára helyeződött. Ezzel, s a két nagy országrész közötti kapcsolat biztosításának igényével függ össze Varsó előtérbe kerülése is.

Az utolsó Jagellók alatt erősödött meg a nemesi köztársaságnak nevezett jelenség. A lakosság 9-10 százalékát kitevő nemesi réteg (a polgárság 23 %-ot, a parasztság 67%-ot tett ki), eredményes harcot folytatott a főurakkal azonos jogok megszerzése érdekében. A XV. század végére kialakult jogfelfogásukban a király is csupán az első az egyenlők között. A nemeseknek sikerült kiharcolniuk a kizárólagos földhasználati jogot, ami a gyarapodó polgárságot érintette súlyosan. Területi gyűléseiken (ún. szejmikek-en) megválasztott képviselőik alkották a központi szejmet. Az 1505-ös ún. radomi alkotmányban rögzítették a szejm és a szenátus egyenjogúságát és a "nihil novi" (semmit nélkülünk) törvényt, amely korlátozta az uralkodókat abban, hogy szejmen kívül beleszólhassanak a nemesség jogaiba. Megtiltották a hivatalok halmozását, ami egyaránt vonatkozott az egyházi és a világi méltóságokra, s főként a főurakat érintette érzékenyen. A nemesség aktivizálódása gazdasági pozícióiknak a megerősödésével magyarázható. A gabonakereskedelem felélénkülése, a tengeri szállítás növekvő lehetőségei érdekelté tették a földbirtokosokat a majorsági gazdálkodás kiterjesztésében, s bár a pénzjáradék terjedőben volt, a majorsági gazdálkodás a parasztság mozgás szabadságának korlátozásával, a jobbágyterhek növelésével járt.
A királyválasztás törvénye már a XIV. századtól a nemesség privilégiumai közé tartozott, de valójában ennek tényleges gyakorlására 1573-ban, Zygmunt August halála után került sor.  A választásokon való részvétel joga minden személyesen megjelent nemest megilletett. A király nem vethetett ki adót a szejm jóváhagyása nélkül, s háborút is csak a szejm és a szenátus egyetértésével indíthatott. A XVI. század végére stabilizálódott jogrend 1791-ig volt érvényben, s minden újonnan megválasztott királynak jóvá kellett hagynia. Különösen fontos törvény volt a "pacta conventa", amely a megválasztott uralkodó személyes kötelezettség vállalása volt a nemesség, illetve az állam iránt. Az abszolút hatalom kialakulását megakadályozni kívánó törvények az elkövetkezendő évszázadokban súlyosan korlátozták a király cselekvési szabadságát. Amennyiben a király nem tartotta be őket, a nemesség élhetett az engedetlenség jogával, akár fegyveres ellenállás formájában is. A jogrend kiépülésének utolsó szakasza már Báthory István (1576-1586) uralkodása idejére esett. Báthorynak részben Oroszország ellen folytatott sikeres háborúi, részben határozott belpolitikája révén sikerült megőriznie, részben helyreállítani az ország belső egyensúlyát.

6. Reneszánsz és reformáció

 

A humanizmus és a reformáció nagy szellemi mozgást eredményeztek Lengyelországban, felvirágzott a lengyel nyelvű irodalom. A kiépülőben lévő nemesi szabadság, a kiváló iskolák, és a soknemzetiségű állam toleráns politikája mind nagy visszhangot váltottak ki a határokon kívül is.>>

A nemesi elit gondolkodására nagy hatással voltak a reneszánsz és humanizmus eszméi. Ezt nemcsak a gyönyörű reneszánsz paloták bizonyítják, (a Wawel átépítése, Zsigmond kápolna, Zamość), de a korabeli lengyel szellemi élet kiemelkedő teljesítményei, a virágzásnak indult lengyelnyelvű irodalom, tudomány (csak néhány nagy nevet említsünk: jelentős eredményeket mutatott fel a csillagászat: Kopernikusz - Mikołaj Kopernik, a politika tudományban Andrzej Frycz Modrzewski, Mikołaj Rej, a szépirodalom kiemelkedő alakja, Jan Kochanowski, vagy Piotr Skarga prédikátor és sokan mások). Rotterdami Erazmus szerint Lengyelország Európa legkitűnőbb államai közé tartozott. Ekkor jelenik meg a művekben a soknemzetű, sokvallású állam sajátos értelmezése (Gente Rutheus, natione Polonus, stb.) Ez az a kor, amikor a "szarmata" fogalma, azaz a lengyel nemesi származás szinonimája elterjed.

 A Jagellók toleráns politikája szabad utat engedett a reformáció eszméinek is. Miközben nyugaton máglyákon égették el az eretnekeket, a lengyel nemesi nagybirtokokon, városokban protestáns iskolák épültek. A nemesi szabadság ebben a vonatkozásban is szerepet kapott, a vallásszabadság bekerült a nemesi privilégiumokat rögzítő törvényekbe. A lutheri tanok elsősorban a városi polgárság körében terjedtek a kisnemesség között főként a kálvinizmus, de több jelentős főnemesi család is csatlakozott a reformációhoz. Közrejátszottak ebben az egyházi hierarchia gazdasági és politikai hatalmának a korlátozására irányuló törekvések is. 1562-ben vált külön a kálvinistáktól a radikális ariánus szárny. (1658-ban, átmenetileg felerősödött vallási türelmetlenség következtében el kellett hagyniuk az országot, sokan közülük Erdélybe menekültek). Kedvezett ez az időszak a betelepülő zsidók számára is. A Jagellók megerősítették korábbi kiváltságaikat (személyes sérthetetlenség, vallásszabadság, önkormányzat, kahalok), de kiterjedt jogokkal rendelkeztek a kereskedelem és a pénzkölcsönzés terén, valamint királyi védelmet élveztek a papság támadásaival szemben is. Nagy számban telepedtek le a keleti és a déli országrészekben. Létszámukat 250 ezerre becsülik, amely a következő évszázadra legkevesebb a duplájára nőtt.

A XVI. század végén viszonylag nagyobb megrázkódtatás nélkül kerekedett felül Lengyelországban az ellenreformáció. 1578-ban egyetemmé alakult a Báthory István alapította vilnai jezsuita kollégium. A XVI. századot joggal nevezik Lengyelország aranykorának, mind gazdasági, mind szellemi értékeit tekintve felzárkózóban volt Nyugat-Európa országaihoz.

7. A nyugtalan XVII. század

 

A XVI.-XVII. század fordulójára kedvezőtlenné váltak a nemesi köztársaság nemzetközi körülményei és belpolitikai helyzete. Az erőre kapott Oroszország, a Lengyelországgal a Balti-tenger feletti uralomért vetélkedő Svédország, délen a török expanzió veszélyeztették az országot. A svéd korona megszerzésére törekvő Waza Zsigmond (Zygmunt Waza) szembekerült a nemesi szabadságot görcsösen védelmező nemességgel. A breszti vallási unió erőltetése  az ukránokkal élezte ki a viszonyt. Bohdan Chmielnicki vezette kozák felkelés hosszú háborúba sodorta a lengyeleket Oroszországgal, ezt kihasználva a svédek "özönvízszerűen" árasztották el az országot, szörnyű pusztításokat okozva. A lakosság lélekszáma csökkent, a meggyengült, elszegényedett nemesi csoportok az oligarchia befolyása alá kerültek. Az első ízben 1652-ben alkalmazott "liberum veto" alkalmas eszközzé vált az egymással versengő mágnáscsoportok, majd a Lengyelország feletti uralomért küzdő idegen hatalmak kezében, az ország életének megbénítására.>>

Báthory halálát követően, hosszú belharcok után a Waza-dinasztia került a lengyel trónra (1587-1668). Waza Zsigmond a vallási türelem korlátozására törekedett, a pravoszlávokat Rómának akarta alárendelni. Az 1596-ban létrejött breszti unió megosztotta az ukrán lakosságot. A protestáns Svédországból kiszoruló Wazák eredménytelen erőfeszítéseket tettek a svéd korona megszerzéséért, majd Livóniáért léptek háborúba. A század elején az orosz trónkövetelő "Ál-Dimitrijek"-et támogatva avatkoztak bele Moszkva belügyeibe. A lengyel állam a harmincéves háború pusztításait szenvedő Európa szemében még erőtől duzzadó állam benyomását keltette, hamarosan kitűnt azonban, hogy külpolitikai mozgástere leszűkült. Szembe került a pravoszláv területek egyesítésére törekvő Oroszországgal; a Balti-tenger feletti uralomért a svédekkel ütközött, délen pedig számolnia kellett a török expanzióval. Belpolitikai téren is nyugtalanítóvá vált a helyzet.

A nemesség és a főurak egy része kezdettől fogva nemtetszésének adott hangot, főként a király svédországi utódlásharcokban való részvétele, és ennek kapcsán a Habsburgokkal való kokettálás miatt, de a növekvő vallási türelmetlenség is tiltakozást váltott ki. A Zebrzydowski nevéhez fűződő nemesi felkelés (1606-1608) fordulatot hozott ugyan, de nem az erős hadsereg és a végrehajtó hatalom megszilárdítása irányába, hanem éppen ellenkezőleg. A nemesség köreiben felerősödött a meggyőződés, hogy országuk a "kereszténység védőbástyája" (ante murale christianitatis). Fokozódott a nemesi aranyszabadság hangsúlyozása, a szembeszegülés a királyi hatalom megerősítésére irányuló törekvésekkel. 1652-ben került első ízben sor arra, hogy egy képviselő a "nie pozwolim!", azaz "nem engedjük!" felkiáltással ellehetetlenítette a szejm munkáját. Politikai eszközzé vált a nemesek vétójoga (latinul: liberum veto) az egymással versengő mágnáscsoportok, majd az idegen hatalmak kezében is. Felgyorsult
az állam decentralizálódása.

A legsúlyosabb problémává a kozák-kérdés nőtte ki magát. A kozákok jobbára ukrán nemzetiségű szabad parasztok voltak, akik fegyveres szolgálattal adóztak. Báthory is igénybe vette szolgálataikat. A főurak megpróbálták a kozákok kiváltságait a minimálisra csökkenteni, és jobbágysorba taszítani őket. Nagy tiltakozást váltott ki az a kísérlet, hogy a kozákokkal elfogadtassák a breszti vallási uniót. A Bohdan Chmielnicki vezetésével 1648-ban kirobbant felkeléshez csatlakoztak az ukrán parasztok tömegei is. Ez a felkelés hosszú háborúba sodorta Lengyelországot Oroszországgal, végül 1667-ben felosztották egymás között Ukrajnát.

A hosszan tartó orosz-lengyel háború jó alkalmul szolgált a svédeknek a Lengyelország elleni újabb támadásra. 1655-ben a svédek elfoglalták Lengyelország nagy részét, a súlyos pusztításon felbőszült lakosság, parasztcsoportok ellenállást szerveztek. A pusztítás még Lengyelország szomszédait is visszavonulásra késztette. A háborúba a lengyel korona reményében II. Rákóczi György is bekapcsolódott, dicstelen emléket hagyva maga után.
A rombolás méreteire jellemező a népesség csökkenésének aránya: míg 1645 előtt kb. 10 millió főt számlált a Rzeczpospolita, addig a század végére már csak 6 milliót.

A háborúkban gyengülni látszó ország déli határait mind erőteljesebben veszélyeztették a török hordák, csupán Jan Sobieski nagyhetmannak sikerült Chocimnál megállítania őket (1673). A III. János néven királlyá választott Sobieski (1674-1696) nevéhez fűződik Bécs felszabadítása a török ostrom alól (1683) valamint Esztergom, Párkány és Szécsény felmentése. A hazai politikában a király már nem volt ilyen sikeres. Az ország mind inkább a kisnemesi klientúrájára és magánhadseregére támaszkodó, egymással hadakozó főurak küzdelmének színterévé vált, akik számára a könnyen sakkban tartható idegen királyok kedvezőbb eszköznek bizonyultak.

8. A lengyel-szász unió (1696-1763.)

 

A XVIII. század eleje mélypont a Rzeczpospolita történetében. Az északi háborúk idején az ország felvonulási területté vált az idegen nagyhatalmak hadseregei számára. A királyi korona nemzetközi alkudozások tárgya lett. A legyengült ország teljesen kiszolgáltatottá vált a szomszédos központosított monarchiákkal szemben. Az utolsó királyválasztásra 1764-ben került sor. A cári politika mesterkedései következtében kirobbant lengyel-orosz háború az ország 1772-ben bekövetkezett felosztásához vezetett.>>

A két szász uralkodó, II. Ágost és III. Ágost időszakát (1697-1763) a történettudomány a hanyatlás időszakaként jellemzi. Az uralkodók kísérletei a központ hatalom megerősítésére a nemesség ellenállásába ütköztek. Ez az a kor, amelyről az a felfogás terjedt el, hogy "Lengyelországot az anarchia tartja fenn". Az ország bekapcsolódása az északi háborúba (1700-1721) a lakott területek nagy részének teljes letarolását eredményezte. Az egymással hadban álló idegen hadseregek felvonulási területnek tekintették az országot. A nemesség egyes csoportjai egymás ellen harcoltak, szétesett a hadsereg, a szejm tevékenységét a "liberum veto" teljesen ellehetetlenítette. Az ország elvesztette nemzetközi tekintélyét. Eközben a szomszéd országok megerősítették központi hatalmukat, hadseregüket és Lengyelországra, mint elérhető zsákmányra kezdtek tekinteni, a lengyel királyi korona megszerzése a köztük dúló hatalmi harc tárgyává lett. Politikusaik igen eredményesen avatkoztak bele Lengyelország belügyeibe. Az utolsó királyválasztásra 1764-ben került sor II. Katalin cárnő kegyeltjének, Stanisław August Poniatowskinak (Poniatowski Szaniszló Ágost) a megválasztásával.

A cári politika kezdettől fogva erőszakosan éreztette az új uralkodóval függő helyzetét. A kezdeti reformkísérleteket a cári követ, Repnin akadályozta meg, több jelentős politikust elhurcoltak Oroszországba, az ez ellen tiltakozó, az ország függetlenségét, és királyellenességüket is hangoztató Bar-ban összegyűlt nemesek ellen pedig bevetették az orosz hadsereget. Az ún. bari konföderánsok és az orosz hadsereg közötti háború 1772-ig tartott, amikor is a három hatalom Oroszország, Ausztria és Poroszország uralkodói aláírták a lengyel-litván állam megcsonkításáról szóló megállapodást. Az első felosztás alkalmával az ország elveszített 211 ezer km² -t és több, mint 6 millió lakost.

9. Remények és kudarcok, Lengyelország felosztása

 

Lengyelország sorsa a XVIIII. század második felében a többek között rovására megerősödő szomszédai, elsősorban Oroszország kezében volt. A felvilágosodás erőinek reformkísérletei nagyszerű eredményeket értek el. Csúcspontjának tekinthetjük az 1791 május 3-i alkotmányt -  az európai kontinens első írott alkotmányát. Az ország talpraállását megakadályozandó Oroszország és Poroszország 1793. január 23-án aláírták Lengyelország újabb feldarabolását. A lengyel társadalom (beleértve a paraszti és városi lakosokat is) 1794-ben Tadeusz Kościuszko (Kosciuszko Tádé) vezetésével függetlenségi háborúban szállt szembe az orosz túlerővel. 1795-ben Ausztria, Oroszország és Poroszország aláírták a harmadik felosztást, Lengyelország megszűnt létezni. >>

A XVIII. század második fele a lengyel felvilágosodás virágzásának az időszaka. II. Katalin cárnő mindent bevetett annak érdekében, hogy megakadályozza az ország talpraállását szolgáló reformok bevezetését.

Poniatowski körül kitűnő írók, gondolkodók csoportosultak, akik kemény szavakkal ostorozták a nemesi konzervativizmust (Krasicki, Niemcewicz, Karpiński, Trembecki, Naruszewicz, stb.) Különösen kiemelkedő szerepet játszottak Staszic, Kołłątaj és híveik. A sajtó és a könyvkiadás soha nem látott fellendülést mutatott. 1765-ben, a fiatal nemesek reformszellemben való nevelésére megalakult a Lovagi Iskola, ugyanebben az évben nyitotta meg a király az első nyilvános teátrumot (Bogusławski vezetésével). 1773-ban jött létre a Nemzeti Köznevelési Bizottság, amelyik az oktatás megreformálásának ügyét vette a kezébe. A király mellett néhány jelentős mágnás is szerepet vállalt a művészetek, a kultúra és a haladó gondolatok támogatásában, így pl. a Czartoryskiak. Sorra alakultak a gazdaság fellendülését mutató manufaktúrák.

1788-ban, viszonylag kedvezőnek tűnő nemzetközi helyzetben (orosz-török háború) sikerült összehívni az ún. Négyéves Szejmet. Az 1792-ig tartó ülésein olyan döntéseket fogadott el, amelyek megváltoztatták az állam korhadt szerkezetét, és modern felfogást próbáltak meghonosítani a hatalom és a társadalom viszonyában.  A legfontosabb esemény az 1791. május 3-án sajátos "békés államcsínnyel" elfogadott alkotmány volt. A Május 3-i Alkotmány,  a modern Európa első írott alkotmánya kimondta, hogy a Rzeczpospolita parlamentáris monarchia lett. Megszűnt a lengyel-litván állam dualizmusa, egységes állam született, amelynek politikai rendszere a képviselőház által reprezentált törvényhozó hatalmon nyugszik, a szenátus hatásköre korlátozott, kiiktatódott a "liberum veto".
A királyi hatalom örökletes, a végrehajtó hatalmat a király, mint a kormány elnöke gyakorolja. Beemelték az alkotmányba mindazokat a törvényeket, amelyeket a Szejm előzetesen elfogadott, így a százezres hadseregre, polgárságra, a vallásszabadságra vonatkozó törvényeket.

Az alkotmány egy modernebb, az egész társadalom felé nyitott felfogást képviselt. Mindez kiváltotta a mágnás ellenzék tiltakozását. Pétervárott összeült a magát targowiczainak nevező konföderáció, és döntése alapján az orosz csapatok 1792. május 12-én behatoltak Lengyelországba, orosz nyomásra a király is átállt a targowiczaiakhoz. Oroszország felülkerekedett. 1793. január 23-án Oroszország és Poroszország aláírták Lengyelország következő feldarabolását. Lengyelország 212 ezer km²-re szorult vissza. A teljes kilátástalanság sokakat emigrációba kergetett, egyesekben valami halvány reményt még egy nemzeti felkelés gondolata tartott életben.

1794. március 24-én Tadeusz Kościuszko (Kościuszko "Tádé") Krakkóban kihirdette a felkelést Lengyelország függetlenségéért és határainak visszaállításáért. Az amerikai függetlenségi háború demokratikus iskoláját megjárt fővezér a parasztságot is megpróbálta bevonni a háborúba, de a kétszeres orosz túlerővel szemben vereséget szenvedett. 

A felkelés leverését Lengyelország harmadik felosztása követte. A Poroszország, Oroszország és Ausztria által 1795-ben aláírt dokumentumban szerepel többek között a következő mondat: "A Lengyel Királyság neve örök időre letöröltetett Európa térképéről" Az első felosztás oka a Rzeczypospolita gyengesége és szomszédaik növekvő ambíciói voltak, a második, de különösen a harmadik, már olyan időpontban következett be, amikor az ország a reformok útján haladt, ugyan, de még nem volt elég ereje hozzá, hogy kivédje a hatalmi súlyukat Lengyelország rovására eredményesen erősítő szomszédainak támadásait.

A felosztások során a Rzeczpospolita legnagyobb része, területének közel 60 %-a (471 ezer km², 6 millió lakossal) Oroszországhoz került. Itt etnikaliag a lakosságnak csak 10 %-a volt lengyel. Habsburg uralom alá került Galícia és Lodomeria, (129 ezer km²) 3,8 millió lakossal, amelynek 36%-a volt lengyel, a többi ukrán és más nemzetiségű.  A lengyelség 54%-a, 148 ezer km², 2,7 millió lakossal Poroszországot gazdagította.

10. A Lengyel légiók - Varsói Hercegség

 

A XVIII.-XIX. század fordulóján a függetlenségükért harcolni kívánó lengyelek szemében Franciaország tűnt reális szövetségesnek. A lengyel politikai gondolkodásban ekkor kezd meggyökerezni a "Mi és a Ti szabadságotokért", az abszolutizmus ellen, a függetlenségért és demokráciáért folytatandó közös harc eszméje, amely végigkíséri a XIX. század szabadságmozgalmait. 1797-ben Olaszországban megalakultak a lengyel légiók. 1807-ben a Poroszországhoz csatolt lengyel területekből Napóleon létrehozta a Varsói Hercegséget. Napóleon veresége, a lengyelek számára újabb hatalmas kudarc volt. A nagyhatalmak 1815-ös bécsi döntése a lengyel területek újabb átrendezését eredményezte.>>

 

Az ország összeomlását követően a katonák egy része külföldre menekült, egyesek behódoltak a megszállóknak, mások, pl. Czartoryski megpróbálták befolyásukat érvényesíteni az orosz hatalmi politikára a talpraállás érdekében. A sokkhatás alól lassan eszmélő közegek megpróbálták összekötni a békés erőfeszítéseket a fegyveres felkelésre való felkészüléssel, reményeiket Bonaparte Napóleonhoz, és a megszálló hatalmak elleni háborújához fűzték.
A Franciaországba menedéket kereső lengyel katonákból, Bonaparte döntése alapján 1797. január 9-én olasz területen Jan Henryk Dąbrowski tábornok vezetésével megalakultak a Lengyel Légiók. Kezdetben olyan célokra használták fel őket, amely nem igen felelt meg a parolijukra írott jelszónak: "A szabad emberek a testvéreink" (részt vettek az olasz felkelés, a San Domingo-i lázadás leverésében). A lengyel katonák valójában csak a poroszok elleni háborúban léptek hazai földön harcba. A légiók fennállása alatt kb. 30 ezer ember ment keresztül a hazafiasságnak ezen az iskoláján. (1797-ben született a Dąbrowski-mazurka, amely később Lengyelország nemzeti himnuszává vált).

Napóleon számára 1806-1807-ben, a poroszok elleni háborúban vált érdekesebbé a lengyel kérdés. Csapatai 1806. november 27-én foglalták el Varsót, s megindult a független lengyel intézmények szerveződése 1807 július 7-én megalakult a Varsói Hercegség, 104 ezer km² -en, 2,5 millió lakossal, Napóleon diktálta alkotmánnyal. A Napóleon Kódex alapelvei kétségtelenül egy modernebb polgári jogrend eszmeiségét képviselték, még ha nem is mindenben feleltek meg a lengyel társadalmi realitásoknak. Lengyelország sorsa szorosan összefonódott a napóleoni háború kimenetelével. A Varsói Hercegség 100 ezer embere vérzett el a Grand Armée-vel szövetségben, hadseregparancsnokuk, Józef Poniatowski herceg is a lipcsei csatában vesztette életét. 1812. ugyan újabb lengyel tragédia volt, mégis, a függetlenség felcsillanó reménye felrázta a depresszióba süllyedt társadalmat, felvirágoztatta kultúráját, fokozta nemzeti öntudatra ébredést, így pl. a nemzeti nyelv tisztaságáért való küzdelmet.

1815-ben, Bécsben összegyűltek a koronás fők és diplomaták, hogy osztozkodjanak a napóleoni háború romjain. Itt némileg módosult a lengyel területek korábbi felosztása: a Varsó Hercegség nagy részéből 127 ezer km² -ből 3,3 millió lakossal létrehozták a Lengyel Királyságot, Oroszországhoz kapcsolva hagyományos perszonálunió formájában. A Poznani terület Poznani Nagyhercegség néven autonómiát kapott Poroszországon belül, Krakkó és környéke pedig a három nagyhatalom ellenőrzése mellett "örökké semleges" státust nyert.

11. A felkelések között

 

A perszonálunió formájában Oroszországhoz csatolt Lengyel Királyság félig szuverén organizmus volt. Alkotmányos rendszere és az orosz despotizmus összeütközése nem sokáig váratott magára. 1830. november 29-én Varsóban felkelés robbant ki. Az 1831 szeptemberéig tartó lengyel-orosz háborút követően, a cár nemcsak alkotmányát törölte el, de a Királyságra emlékeztető összes intézményt. A közel tízezernyi lengyel menekült az emigrációban próbálta újrafogalmazni függetlenségi programját. A kultúra és a tudomány legkiválóbbjai hozták létre a lengyelség legnagyszerűbb, nagy nemzetközi elismerést kiváltó szellemi termékeit. 1846-ban a Krakkói Köztársaságban robbant ki a felkelés, amely a jobbágyreform elmaradása miatt jelentős paraszti elkeseredettséggel találta magát szembe, bukása a terület Ausztriába való beolvasztását eredményezte. 1848-ban a lengyel területeken egységes nemzeti felkelésre nem került sor, a lengyelek más népek, így Magyarország függetlenségi háborújában játszottak jelentős szerepet.>>

A Lengyel Királyság (Kongresszusi Lengyelország) néven perszonálunió formájában Oroszországhoz csatolt terület, félig szuverén organizmus volt.

Az I. Sándor cár által adományozott alkotmány, amelyet Adam Czartoryski dolgozott ki a Napóleon Kódex és a nemesi demokrácia modernizált elemeit ötvözte, számos rendelkezése még a XX. század elején is érvényben volt. A cári helytartó, illetve testvére, Konsztantyin nagyherceg, a lengyel hadsereg főparancsnoka útján gyakorolta a hatalmat. A "rendet" a Visztula partján állomásozó orosz csapatok "vigyázták". Főiskolák létesültek, fejlődésnek indultak a nagy jelentőségű ipari és bányaközpontok, Kalisz és Łódź textilipara. Az iparosítás motorja Ksawery Drucki-Lubecki kincstárügyi miniszter volt, akit ugyan sok vád ért a cár iránti lojalitása miatt, valójában nagy erőfeszítéseket tett a Királyság önállósága, autonómiája védelmében. Támogatta az ipart, korszerűsítette a pénzügyi rendszert.

A cári hatóságok ugyanakkor minden eszközzel megpróbálták korlátozni az alkotmány előírásait. A letartóztatások elleni tiltakozásként 1830. november 29-én Varsóban felkelés robbant ki. A kibontakozó lengyel-orosz háború egészen 1831 novemberéig elhúzódott. A lengyel katonák túl kevesen voltak ahhoz, hogy az Iván Paskievics által vezetett tömeget feltartsák (Ostrołęka 1831. május). A felkelés vezetői népi háborúban reménykedtek, de a "lengyel kézből" történő jobbágyfelszabadítás elmaradása ezt ellehetetlenítette, negatív hatása a későbbiekben is súlyosan megmutatkozott. A megtorlás tragikus volt. Nemcsak az alkotmányt törölte el a cár, de az összes lengyel intézményt, a terület Oroszország egyik tartományává vált.

A közel tízezernyi lengyel menekült az emigrációban - ez az ún. Nagy Emigráció korszaka - próbálta újrafogalmazni függetlenségi programját. A legjelentősebbek Adam Czartoryski körül kialakult "Hotel Lambert" és az ismert történész: Joachim Lelevel körül kialakult csoportok voltak. Különösen sokat tettek a lengyel társadalom lelkierejének erősítéséért, a nemzeti gondolkodás ébresztéséért a lengyel kultúra, művészet azon nagyjai, mint Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki, Zygmunt Krasiński, Fryderyk Chopin, Cyprian Norwid, Aleksander Fredro, akik az emigrációban megteremtették a lengyel szellemi élet talán legfelemelőbb korszakát. Az otthontól való elszakadás ugyanakkor egyfajta lengyel messianizmust - küldetés-tudatot is táplált. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a lengyelek aktívan részt vettek azokban a harcokban, ahol egy nép nemzeti függetlenségéért, egységéért küzdött, például Magyarországon és Olaszországban.

A függetlenségért és egységért való harc gondolata érlelődött mindhárom annektált területen. A szervezkedésre a viszonylag önálló Krakkói Köztársaság (1164 km², 145 ezer lakos) tűnt megfelelőnek. A galíciai jobbágyok lázongásának hírére 1846. február 22-én Krakkóban felkelés tört ki, amit azonban nem sikerült a másik három területre kiterjeszteni. Annak ellenére, hogy a felkelés vezetői többek között a jobbágyság felszabadítását ígérték, a jogosan elkeseredett parasztok nagy tömegei nem hittek a nemesek ígéreteinek, és szembefordultak a felkeléssel. Ez a Krakkói Köztársaság végét is jelentette, végérvényesen Ausztriához csatolták. Az idő előtt kirobbant felkelés megelőzte a forrongó Európa teremtette lehetőségeket és kedvezőtlen hatással volt a további eseményekre.

1848-ban Poznańban, Krakkóban és Lvovban Nemzeti Bizottmányok alakultak, azonban átütő nemzeti háborúra nem kerülhetett sor. A Népek Tavasza mégis szorosan összefonódott a lengyel kérdéssel, a forradalmi igazságérzet mindenütt megfogalmazta a tiltakozását, a lengyel népet ért súlyos méltánytalanság ellen. A harcokban a "Mi és a Ti szabadságotokort" gondolat jegyében igen jelentős szerepet vállaló lengyelek, pl. a magyar forradalomban: Bem, Dembiński, Woroniecki, Wysocki, és sok-sok társuk, vagy a nemzetközi diplomáciában Adam Czartoryski stb. tevékenységének köszönhető, hogy a lengyel kérdés "politikai eszmévé vált".

12. 1863 "Point de réveries, Messieurs!" - II Sándor cár ("Csak semmi álmodozás, uraim!")

1850 után az Oroszország által megszállt terület tűnt a függetlenségi gondolkodás szempontjából legkedvezőbbnek a felnövekvő fiatalabb nemzedék számára, részben gazdasági fejlődése, részben szabadabb légköre következtében. A cári rendőrállam azonban hamarosan szétrombolta a II. Sándor cár személyével kapcsolatos illúziókat.

1863. január 22-én kirobbant a történelem talán legfurcsább felkelése. A Nemzeti Kormány illegalitásban tevékenykedett, itt tette közzé rendeleteit is, pl. a jobbágyfelszabadításra vonatkozót, s az illegális papírcetliket mindenki hitelesnek fogadta el. A felkelők gerilla háborút folytató, rosszul felszerelt katonáin a cári hadsereg közel másfél esztendeig nem tudott felülkerekedni. A cári bosszú könyörtelenül lesújtott. Vérengzés, kivégzések következtek, a Lengyel Királyság nevét is kitörölték a térképekről. >>

 

A forradalmak leverését követően Galíciában és Poroszországban a lengyelek elleni megtorlások súlyos tíz éve, a Királyságban (a közgondolkodásban továbbra is a Lengyel Királyság elnevezés élt) síri hallgatás következett. Némi reményt a krími háború hozott. Úgy tűnt, a pozitivistáknak van igazuk, akik az ún. "szervezett munka" lehetőségeire hívták fel a figyelmet. Ez különösen az egyébként is gyors fejlődésnek indult Poroszországhoz került területeken tűnt sikeresnek. Felső Szilézia bányászata, kohászata ekkor indult fejlődésnek, a gdański tengerpart városaiban is fellendült az iparosodás. A poznani területen elsősorban a mezőgazdaság mutatott jó eredményeket, itt azonban a lengyeleknek kemény küzdelmet kellett folytatniuk a porosz junkerek lengyel föld iránti étvágyával.
A fejlődést elősegítendő, sorra alakultak a lengyel gazdasági, tudományos társaságok, mezőgazdasági körök. Galícia helyzete ezzel szemben teljesen kilátástalannak tűnt. Az ún. Bach korszak tíz éve nyomort és teljes kiszolgáltatottságot jelentett, különösen az ott élő ukrán paraszti tömegek számára. A germanizálás visszaszorítására is csak az 1860-as éveket követően került sor.

Az 1850-1864 közötti időszakban a Lengyel Királyság vált a gazdasági fellendülés, a nemzeti eszmék és a függetlenségi mozgalmak színterévé, bár az igazi fejlődést még mindig akadályozta az, hogy nem került sor a jobbágyság felszabadítására, noha a vámhatárok megszüntetése Oroszországgal kedvezett a fellendülésnek és jó alapot nyújtott a szervezett munka számára. Megindult a vasútépítés, Varsó lakossága elérte a 200 ezret.
A felnövekvő új fiatal politikus nemzedék, kihasználva a cári politikában mutatkozó enyhülést, a merev rendi struktúra elsöprését, a cári abszolutizmus megváltoztatását, nemzeti szabadságjogokat, a parasztkérdés megoldását, zsidóság egyenjogúsítását követelte, amelyeknek nemzeti és vallási tüntetések adtak nyomatékot. A cári rendőrállam megpróbált gesztusokat tenni, látszatintézkedéssel megnyerni a politikusokat, ugyanakkor kegyetlenül belelövetett a tüntető tömegbe.

1863. január 22-én kirobbant a történelem egyik legfurcsább felkelése. A Nemzeti Kormány illegalitásból szólította harcba a Királyság, Litvánia, Belorusszia és Volhinia népét, rendeletei illegálisan terjedtek, illegálisan szedett adót, adott ki újságot, megszüntette a bért és a robotot, a földet a jobbágyok birtokába adta, amivel a lengyel fejlődés legsúlyosabb kérdésére tett pontot. A korábbi lengyel felkelések legnagyobb problémája a jobbágyreform elmaradása volt, ami a parasztság nagy részét érdektelenné tette a felkelésekkel szemben. (A földhöz juttatást először a porosz hatóságok valósították meg, később pedig az osztrákok 1848-ban.) A felkelésben résztvevő hatezer rosszul felszerelt katona gerilla háborút folytatott, ami ellen a cári hadsereg tehetetlennek bizonyult. Egy európai mértékkel rendkívüli "földalatti" második Lengyelország jött létre. A lengyelek népszerűsége újra megnött, bár a nagyhatalmak nem kívántak kockáztatni a lengyel ügyért. A felkelés 1864 tavaszáig tartott, leverését kegyetlen vérengzés követte.

13. A lengyelek a századforduló idején

 

A XIX. század utolsó évtizedeiben az ipari forradalom mindhárom lengyel területen befejeződött, szervesen beépült a megszálló hatalmak gazdasági és politikai rendszereibe. Berlin és Pétervár a legdurvább eszközöket (Kulturkampf, Ostmark Verein) alkalmazta a lengyelség kulturális és etnikai visszaszorítására. Galíciában 1867 után elviselhetőbbé vált a politikai helyzet, a terület viszonylag széles autonómiát kapott, gazdasági helyzete ugyanakkor a másik két megszállt térséghez képest kedvezőtlenebbül alakult. Felgyorsult a modern politikai pártok kialakulása, új válaszokat kerestek a nemzet, az állam, a függetlenség kérdéseire. Az elkövetkezendő évtizedekben két nagy eszmei-politikai irányzat jutott domináns szerephez: az aktivistának is nevezett szocialista (Piłsudski) és a nacionalista (Dmowski). A közöttük lévő ellentét különösen 1905 után éleződött ki >>

 

Az egyes lengyel területek gazdasági, társadalmi fejlődése, a megszálló hatalom gazdaságának, politikai rendszerének a függvényévé váltak. Berlint és Pétervárt most már semmi nem korlátozta, hogy a legdurvább eszközökkel igyekezzen nemzetteleníteni és integrálni a birtokolt lengyel területeket. Különösen erőszakos eszközöket alkalmaztak Bismarck kancellár és utódai. Germanizálták a közigazgatást, a városok nevét, de különösen az oktatásból szorították ki a lengyel nyelvet. A "Kulturkampf" élesen szembefordult a lengyel katolikus egyházzal, a megszállók benne látták a lengyelség bázisát. 1900 után még hittant sem lehetett lengyelül tanítani. Fontos eszközként szolgált a német betelepítési politika, különösen hírhedtté vált e téren az "Ostmark Verein" szélsőséges nacionalista csoport tevékenysége.

Sok hasonló vonás volt az oroszok lengyelellenes politikájában, csak mindezt még tetézte az orosz despotizmus és burjánzó bürokrácia. A januári felkelést követően eltörölték a Királyság autonómiájának a látszatát is, a terület ettől kezdve "Visztula-menti" országrészként szerepel a hivatalos iratokban. A szigorú oroszosítás egészen 1905-ig tartott, megkísérelték a katolikus egyházat is etatizálni.

Az osztrak uralom alatti Galícia helyzete ekkorra már összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt - legalábbis ami a nemzeti, nyelvi, és kulturális jogokat illeti. 1867 után fokozatosan sikerült viszonylag széles autonómiát nyernie, ugyanakkor az országrész kedvezőtlen elhelyezkedésének, Bécs gazdaságpolitikájának, és nem utolsósorban a galíciai fölbirtokos arisztokrácia kormányhű magatartásának árát az itt élő lakosság, főleg annak felét kitevő ukrán parasztok fizették meg, szegénységük folytán nem élhettek a számukra biztosított jogokkal.

A XIX. század utolsó évtizedeiben felgyorsult a gazdasági, társadalmi változások ritmusa. A jobbágyrendszer 1860-70-re mindenütt megszűnt, a szabad munkaerőpiac élénkítette a kereskedelmet; az ipari tevékenységet. Az ipari forradalom a fejlettebb területeken 1850 körül, másutt valamivel később indult meg, de 1880-90-re mindenütt befejezettnek tekinthető. Az egyes régiókat elválasztó határok akadályozták a területek közötti szerves kapcsolatokat, és jelentősen elmélyítették a civilizációs eltéréseket; a közös nyelv, a vallás és a kultúra mindvégig megmaradtak összetartó kapocsként.

Felgyorsult az új modern politikai pártok formálódása. A XIX. századi felkelések politikájának csődje, a társadalmi, gazdasági változások következtében új válaszokat kellett adni a nemzet, az állam, a függetlenség illetve a "hogyan tovább" kérdéseire. Mind szélesebb társadalmi rétegek követeltek helyet maguknak a politika színpadán. A pártalakulás szempontjából a galíciai viszonyok voltak a legkedvezőbbek, itt elsősorban a parasztmozgalom aktivizálódott, ennek eredményeképp jött létre a parasztság nagyobb politikai részvételét követelő Lengyel Néppárt, majd a Lengyel Szocialista Párttal szorosan együttműködő Lengyel Szociáldemokrata Párt (Ignacy Daszyński).
Az "Orosz-Lengyelországban" a munkásságnak már viszonylag korán, így 1882-ben (Proletariat) alakultak szervezetei. Az 1892-ben alakult - rövidesen igen jelentős politikai erővé váló - Lengyel Szocialista Párt elvetette a proletárforradalom programját, és a munkásság érdekeit szorosan összekapcsolta a független Lengyelországért való harccal, ez utóbbi elv vált politikájában dominánssá, különösen, miután vezetésében Józef Piłsudski nyert mind nagyobb befolyást. A forradalmi szárny Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciájaként vált külön (Róza Luxemburg). A harmadik nagy irányzat Roman Dmowski nevéhez kötődött, ez később a Nemzeti Demokratikus Pártnak nevezett nacionalista mozgalomban teljesedett ki. Ez a sok vonatkozásban kíméletlen nézeteket valló politika, a lengyelek egységének és szolidaritásának gondolatát a lengyel etnikum megerősítésével és a nemzeti kisebbségek, különösen a zsidóság és a németek elutasítással, kapcsolta össze. Természetesen más pártok, szervezetek is helyet követeltek maguknak a lengyel politikai életben az elkövetkezendő évtizedekben, de igazán meghatározó ez a két irányzat, a szocialista és a nacionalista volt. 

Az 1905-1907-es forradalom aktivizálta a lengyel politikai erőket, kiélezte a közöttük fennálló ellentéteket, s bár sokan felcsillanni látták egy újabb felkelés lehetőségét, a politikusok többsége az érlelődő háborús légkört érzékelve inkább a nagyhatalmak valamelyikével való együttműködésben látta a lengyelség számára az egyedüli esélyt.

A századforduló a lengyel szellemi életben is újabb nagy fordulatot hozott. A felkeléseket követő kritikus pozitivista hangot a neoromantizmus, a függetlenségi gondolatot újrafogalmazó nézetek, művek kezdték felváltani. (Młoda Polska irányzat , hatalmas tudományos eredmények születtek (Maria Skłodowska-Curie.)

14. A független Lengyelország létrejötte. Az első világháború

A háborúban a három megszálló hatalom szembe került egymással, ami esélyt jelenthetett a lengyel kérdés újrafogalmazására. A lengyel pártok számára az volt a dilemma, hogy melyik hatalmi csoportosulást támogassák.

Ausztriában lengyel légiók alakultak, 1916 novemberében a központi hatalmak deklaráltak egy lengyel bábállamot, 1917 januárjában az Egyesült Államok elnöke programjába vette a lengyel állam újraalakítását. Dmowski Párizsban megalakította a Lengyel Nemzeti Bizottságot. Az oroszországi forradalmak, a központi hatalmak veresége megnyitotta az utat a független lengyel állama létrejötte előtt. Az 1918 során alakult államképződmények novemberben átadták a hatalmat a német börtönből hazatérő Józef Piłsudskinak, akinek államfőként döntő szerepe volt a demokratikus államrend kiépítésében. 1919. januárjában került sor az első demokratikus választásokra Lengyelországban. >>

A háború kirobbanása a lengyelség számára a változás újabb esélyét sejtette, a három megszálló hatalom állt szemben egymással a frontokon. A lengyel területek rövidesen hadszíntérré váltak. A lengyel politikai erőket megosztotta a dilemma, hogy az adott helyzetben melyik háborús fél támogatása lenne kifizetődő. A főellenséget Németországban látó Dmowskiék Oroszországtól, illetve a francia szövetségtől reméltek támogatást a lengyel kérdés számára. A Piłsudski körül tömörülő oroszellenes erők a központi hatalmak égisze alatt keresték ezt a lehetőséget.

A Galíciában, Piłsudski kezdeményezésére létrejött lengyel légiók 1914. augusztus első napjaiban sikertelen akciót hajtottak végre az Oroszországhoz tartozó területen, ami majdnem a légiók felszámolását eredményezte. Az 1915-ös offenzíva következtében a lengyel területek a központi hatalmak megszállása alá kerültek, az oroszbarát erők nyugatra távoztak. Dmowski Párizsban, 1917-ben megalakította a Lengyel Nemzeti Bizottságot, amely irányítása alá vonta a Franciaországban megalakult lengyel hadsereget. A galíciai konzervatívok az Osztrák Magyar Monarchia trialista átalakításával Galíciához kívánták csatolni a volt Lengyel Királyság területét (ez éles vitát váltott ki a magyar parlamentben is).

1916. november 5-én a német és osztrák császár deklarációt tett közzé az önálló lengyel állam létrehozásának ígéretével, abban a reményben, hogy így lengyel katonákkal föltölthetik a seregüket. Ekkor azonban már a cár sem fukarkodott a hasonló ígéretekkel, ezeket azonban elsöpörte az orosz forradalom. 1917 januárjában az Egyesült Államok elnöke is programjába vette a lengyel állam újjáalakítását. A breszti békét követően az antanthatalmakat már nem kötötték többé orosz szövetségesük érdekei, sőt, a forradalmi Oroszország gyengítése politikai programjukká is vált.

A lengyelek sem várták passzívan az események alakulását. Légióik hősies harca elismerést váltott ki a háború idején, ám amikor Piłsudski úgy látta, hogy már nem kifizetődő együttműködni Ausztria-Magyarországgal, kiprovokálta a légiók jelentős részének feloszlatását. Őt, magát is a magdeburgi börtönbe zárták, ami kétségtelenül hozzájárult későbbi népszerűségéhez. A párizsi Lengyel Nemzeti Bizottságra a nagyhatalmak úgy tekintettek, mint az eljövendő állam képviseletére. A háború végi béketárgyalásokon nem volt politikai erő, amelyik tagadta volna a lengyel állam függetlenséghez való jogát.

A központi hatalmak kapitulációja megtisztította az utat a független lengyel állam előtt. 1918. november 10-én hazatért börtönéből Józef Piłsudski. A térség nemzeti és társadalmi nyugtalansága közepette mindenki benne látta a haza megmentőjét. A lengyel területeken alakult hatalmi szerveződések, így a varsói Kormányzó Tanács, a november 6-án Lublinban alakult Daszyński kormány is a kezébe helyezték a hatalmat. Az 1919-es januári választásokig - saját bevallása szerint - diktátori szerepet betöltő új államfőnek jelentős szerepe volt abban, hogy Lengyelország demokratikus parlamenti rendszerként épült újjá, kiterjedt emberjogi és munkás-önkormányzati törvénykezéssel. A nagyhatalmak kezdetben bizalmatlanul fogadták, csak miután 1919 januárjában Ignacy Paderewski alakított kormányt, ismerték el az új Lengyelországot. Az 1919. januári választásokon a Nemzeti Demokraták győztek. Piłsudski megmaradt államfőnek, bár rendkívül korlátozott mozgástérrel.

15. Harc a határokért

 

Lengyelország nyugati határairól a versailles-i békeszerződés döntött: megkapta a Tengermellék egy részét, Gdańsk szabad város lett. Kelet Poroszország és Felső Szilézia sorsát népszavazás, illetve az ott élők felkelései döntötték el. Cieszyn-vidék lengyel részét a csehek elfoglalták. A legsúlyosabb probléma a keleti határok kérdése volt.
Az a törekvés, hogy az itt élő népeket föderáció formájában kapcsolják Lengyelországhoz, sikertelennek bizonyult. A lengyel csapatok a litván, illetve ukrán fronton közvetlenül a Vörös Hadsereggel kerültek szembe. A bolsevik csapatok 1920 nyarán Varsót veszélyeztették. Az eredményes lengyel ellentámadás következményeképp keleten a Zbrucz folyó lett Lengyelország határa. >>

 

Az új állam legsúlyosabb problémája a határok kérdése volt. A nyugati határok vonatkozásában a versaillesi békeszerződés mondta ki az utolsó szót, bár a lakosság magatartása módosíthatta azt; a nagy-lengyelországi felkelés 1918 decemberében a poznani terület csatolásához vezetett; a három felsősziléziai felkelés (1920-1921) hozadéka Katowice és vidéke elnyerése lett. Délen, a Tesseni Szilézia lengyelek lakta területeit a csehek foglalták el, ami a két ország kibékíthetetlennek tűnő ellentétéhez és az 1938-as konfliktushoz vezetett. Gdańsk, a nagyhatalmak döntése értelmében mint szabad város, Lengyelország határain kívül maradt.

A keleti határok vonatkozásában most már nem a volt megszállókkal ütközött az új állam, hanem a saját nemzeti létükért küzdő etnikumokkal. Lvovban már 1918 őszén polgárháborúra került sor az ukrán és a lengyel erők között. A piłsudskisták elképzelése az volt - ami ellen Dmowskiék határozottan tiltakoztak-, hogy többek között Litvánia és Belorusszia részvételével egy Lengyelországgal szövetségben álló föderáció alakuljon. Az államoknak ez az övezete kelet felé tolta volna Oroszország határait. Piłsudski ennek rendelte alá a Vilna birtoklásáért folyó litván-lengyel vitát, ezt lett volna hivatva biztosítani a Semen Petljurával szövetségben folytatott ukrán hadjárat, 1920 májusában Kijevet is elfoglalták, ami a szovjet-lengyel háború kiszélesedését hozta. A Tuhacsevszkij vezette Vörös Hadsereg ellentámadása 1920. augusztusában megközelítette Varsót és veszélybe sodorta a független lengyel államot. A lengyel nemzet eddig nem tapasztalt nemzeti összefogásának, a sikeres katonai stratégia eredményének köszönhetően sikerült a lengyeleknek felülkerekedniük és a rigai békében elérniük jelentős területek Lengyelországhoz csatolását.

16.  A II. Köztársaság

 

A háborút megsínylő, 128 éven keresztül eltérő gazdasági és civilizációs hatásoknak kitett lengyel területek egyesítése, az új államszervezet létrehozása hatalmas erőfeszítéseket igényelt. 1921 márciusában megszületett a demokratikus lengyel alkotmány. Kiélezett belső párharcok között került sor a köztársasági elnök megválasztására, Gabriel Narutowiczot elnököt egy fanatikus jobboldali merénylő megölte, utóda Stanisław Wojciechowski lett. Az 1923-ra tetőpontra jutott gazdasági és társadalmi feszültséget Grabski reformjaival is csak átmenetileg sikerült enyhíteni. A belső pártharcok és a német vámháború különösen bizonytalanná tették az ország belpolitikai helyzetét. >>

A három egyenlőtlen részből összeállt új Lengyelország területe 389 ezer km² volt 27 millió lakossal. Lakosságának 69%-a volt lengyel, 65%-a katolikus. A háborús pusztítások és a volt megszállók politikája következtében az ország nagy része romokban hevert.

A közel másfél évszázados különélés után a területek egy testté integrálása, az új ország megszervezése szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt. Az eddig határvidéken fekvő területek a központba kerültek, hiányzottak a gazdasági kapcsolatok, gyakran a vasúti összeköttetés sem volt kiépítve. Mindezt a pártok közötti belháború is nehezítette.
Az első, talán legfontosabb lépés az új alkotmány kidolgozása volt. Az 1921 márciusában elfogadott alkotmány, amely a korabeli Európa egyik legdemokratikusabb alkotmánya volt, a pártok kompromisszumaként jött létre; kétkamarás országgyűléssel, a polgári demokratikus értékek messzemenő tiszteletben tartásával, bár a törvényhozó hatalom fölénye a végrehajtó hatalom felett eltúlzottnak bizonyult. A legtöbb vitát a köztársasági elnök kompetenciájának a kérdése váltotta ki, túl szűknek értékelte ezt Piłsudski is, és ezzel magyarázta, hogy nem vállalkozott az elnökválasztás megmérettetésére 1922-ben. A túlfűtött hangulatra jellemező, hogy a centrum és balközép szavazatokkal megválasztott elnök - nemzetközi hírű tudós, Gabriel Narutowicz - áldozatául esett egy szélsőjobboldali fanatikus támadásának. Ezt követően Stanisław Wojciechowskit választották meg köztársasági elnökké.

A függetlenség visszaszerzése feletti örömöt hamarosan csalódás, szegénység, hiperinfláció váltotta fel. 1923-ra a szociális helyzet pattanásig feszült, miután a jobbközép koalíciót képviselő Witos kormány a keménykéz politikával (vasút militarizálása, fegyverhasználat a tüntetők ellen) próbálta stabilizálni a helyzetet. Piłsudski visszavonult a politikától. 1923-ban Władysław Grabski eredményes pénzügyi reformja és gazdasági intézkedései hoztak némi enyhülést ugyan, de 1925-ben Németország Lengyelországgal szembeni vámháborúja, nemcsak hogy újabb gazdasági nehézségeket  okozott, de figyelmeztetett arra is, hogy a német politika nem nyugszik bele a versaillesi döntésbe és egy esetleges német-szovjet közeledés következtében Lengyelország kényes egyensúlya veszélybe kerülhet.

17. A májusi fordulat. A szanációs rendszer   

 

1926 májusában a hatalomtól eddig távolmaradó Józef Piłsudski fegyveres államcsínyt hajtott végre. A pártoskodás és a korrupció elleni harc jelszava után szanációsnak nevezett rendszer sajátos diktátori hatalom volt, amely visszaszorítani igyekezett a szejm hatalmát, támadta az ellenzéki pártokat, sőt vezetőit börtönbe is záratta, ugyanakkor jogilag nem vezetett be korlátozást. Eleinte kedvező gazdasági eredményeket tudott felmutatni, de az 1929-1933-as gazdasági válság súlyos társadalmi feszültségeket okozott. Némi javulás 1935 után, Kwiatowski gazdaságpolitikája eredményeképpen következett be. 1935-ben az elnöki hatalmat erősítő új alkotmány bevezetésére került sor. A külpolitikát a Németországtól és a Szovjetuniótól való egyenlő távoltartás jellemezte. Piłsudski halála után (1935) a szanációs tábor szétesett. 1939 elejétől a német diplomácia mind agresszívebben lépett fel Lengyelország ellen. Áprilisban Nagy-Britannia függetlenségi garanciát adott Lengyelországnak. Augusztusban Molotov és Ribbentrop titkos egyezményt írtak alá a térség, köztük Lengyelország felosztásáról. 1939 szeptember 1-én Hitler csapatai váratlan támadást intéztek Lengyelország ellen. >>

 

1925-26-ban megérett a helyzet alkotmányos, politikai változásokra Lengyelországban. A jobboldal az olasz és portugál fasizmus eszméivel kacérkodott, főként a nemzeti kisebbségeket szerette volna kiszorítani a parlamentből. Sokan, így a baloldal és a nemzetiségi politikusok, a mindettől távol maradó Piłsudskiban látták a helyzet kulcsát. A volt államfő 1926 májusában egykori légiós tisztjeinek támogatásával elérkezettnek látta az időt egy fegyveres államcsíny végrehajtására.

A köztársasági elnök és kormány lemondott, helyükbe Piłsudski régi harcostársai léptek. Ignacy Mościcki lett az új köztársasági elnök. Maga Piłsudski a katonai főparancsnoki tisztség mellett a miniszterelnökséget mindössze két alkalommal vállalta, és csupán rövid időre, noha nélküle semmilyen fontos döntés nem születhetett. Sajátos személyi diktatúra épült ki, s az ún. szanációs rendszer. Az ország gazdasági, politikai "egészségessé" tétele, a korrupció ellenes harc voltak a fő jelszavak. Piłsudski elitélte a fasizmust, ugyanakkor a parlament hatalmának visszaszorítására, a pártok befolyásának csökkentésére és a kormány szerepének a megnövelésére törekedett. Ennek érdekében került kidolgozásra az új alkotmány, amelynek elfogadására közvetlenül halála előtt, 1935-ben került sor. Az ún. áprilisi alkotmány autoratív jellegű volt, erős elnöki hatalomra épült. Piłsudski ostorozta a pártoskodást, de nem avatkozott bele a pártok belső életébe, sőt, némi kritikát is elviselt részükről. Csupán a kommunistákat és a jobboldali szélsőségeseket utasította el. Az 1928-ban alakult Kormányt Támogató Pártonkívüliek Blokkja (BBWR) kerülte a párt elnevezést, inkább lazább szervezet jellegét kívánta hangsúlyozni. 1930-ban a Centrolew (Balközép) pártok megpróbáltak fellépni a demokrácia védelmében. Piłsudski több ismert lengyel politikust fogott perbe és záratott börtönbe (breszti per). Az 1929-33-as gazdasági válság újra kiélezte a társadalmi feszültségeket. Az ekkor már súlyos beteg politikuson eluralkodott a túlzott küldetéstudat és türelmetlenség, sőt a népével szembeni bizalmatlanság. Félelmei a tragikus lengyel történelmi tapasztalatokból, a függetlenné vált ország kiélezett belső küzdelmeiből, és a szomszéd nagyhatalmak mind agresszívabb fellépéseiből táplálkoztak. Ekkor már Piłsudski szinte kizárólag a külpolitikára és a katonai ügyekre fordította figyelmét. Külpolitikájában a Németország és Szovjetunió közötti egyensúlyozásra, egyenlő távolságtartásra törekedett. 1932-ben a Szovjetunióval, 1934-ben Németországgal kötött Lengyelország agresszió ellenes megállapodást. Piłsudski világosan látta a Németország részéről fenyegető veszedelmet. 1935-ben bekövetkezett halálát követően Józef Beck külügyminiszter folytatta ezt az egyensúlyozó politikát, ami miatt sok vád érte a nyugati hatalmak részéről.

Sokan egyenlőségjelet tesznek Dmowski és Piłsudski politikája között, egyaránt nacionalistának bélyegezve mindkettőt. Dmowskinak, aki a németeket és zsidókat kizárva a többi nemzetiség beolvasztására törekedett, az előbbiek esetében pedig a legszigorúbb diszkrimináció alkalmazását követelte, nagy volt a hatása a közgondolkodásra, de hívei 1926 után nem jutottak a hatalom közelébe. Piłsudski ezzel szemben elítélte az antiszemitizmust, a nemzetiségeket az állam alkotórészének tekintette. A két háború között Lengyelországban nem született zsidóellenes törvény, s bár néha atrocitásokra sor is került, a háborút megelőzően az ország több ezer, az üldözés elől menekülő zsidót fogadott be. A nemzetiségi feszültségek az ország komoly gondjai közé tartoztak.
A második világháborút megelőzően már 35 milliós ország lakosságának 66 %-a volt lengyel, 14 %-a ukrán, 10 %-a zsidó, 4 %-a belorusz, 2 %-a német és kb. 4 % egyéb. Formálisan ugyan törvény biztosította a kisebbségek kultúr-autonómiáját, de nem mindig sikerült érvényesíteni. A réteg-hovatartozás ellentétei (lengyel földesúr - ukrán paraszt; német v. zsidó gyáros - lengyel munkás; zsidó kereskedő - lengyel, ukrán fogyasztó, lengyel államapparátus) sokszor váltott ki felfokozott társadalmi indulatokat. A lengyel lakosság egy részét irritálta a zsidó közösségek zártsága, külsőségekben is megnyilvánuló elkülönülése. A zsidó származású írók, művészek ugyanakkor Lengyelország tudományos és kulturális életének legkiválóbbjai közé tartoztak. Az 1918-ban a legeltérőbb kulturális civilizációs múlt örökségét hordozó országrészek kulturális egyesítése talán az egyik legnehezebb feladata volt a független államnak. Voltak területek, ahol az analfabétizmus problémájával kellett megküzdeni, 1921-ben még a lakosság 33 % -a volt írástudatlan, 1939-ben már csak 15 %-a. Egységes oktatási módszerre volt szükség; a háború kitörése előtt már 32 felsőoktatási intézménye volt az országnak, 50 ezer diákkal; az iskoláskorúaknak 90 % -a járt iskolába. Az újonnan kiépített kulturális és tudományos intézményrendszer, az azokat működtető tudósokkal, írókkal, művészekkel az élén rövidesen a világ élvonalába emelkedett. (Hogy csak néhány nevet említsünk: S. Sierpiński, St. Banach, H. Steinhaus matematikusok, Br. Malinowski társadalomkutató, antropológus; L. Hirszfeld orvoskutató; W. Bryła mérnök; W. Reymont, M. Dąbrowska, J.Iwaszkiewicz, Z. Kossak-Szczucka, Z. Nałkowska, B. Schulz, B. Leśmian, L. Staff, J. Tuwim, I. Witkiewicz irodalmárok; K. Szymanowski, I. Paderewski zeneművészek)

Piłsudski halála után a szanációs tábor szétesett. Volt hívei közül többen is megpróbálták átvenni szerepét, így elsősorban Rydz śmigły. 1936-1939 között erős jobbraeltolódás következett be. Ugyanakkor Kwiatkowski gazdaságpolitikájának köszönhetően a lengyel gazdaság viszonylagos fejlődésnek indult. Különösen a Visztula és a San közötti Központi Ipari Körzet fejlesztése tűnt eredményesnek, ekkor épült fel Gdynia, az ország demográfiai fejlődése is látványos volt. Lengyelország lakossága 1939-re elérte a 35 milliót.

1938. őszén a müncheni szerződést kihasználva a lengyel csapatok megszállták a csehek által 1919-óta birtokolt Tessen-i területet, (sőt, titkos tárgyalásba kezdtek Magyarországgal is a közös lengyel-magyar határ lehetőségeiről). Hitler 1939 tavaszán nyíltan fellépett Gdańsk bekebelezése és egy exterritoriális, Kelet-Poroszországba vezető autóút követelésével, miközben azt javasolta, hogy Lengyelország csatlakozzon a szovjet-ellenes paktumhoz  - ezt a lengyel politika elutasította. 1939 áprilisában Nagy Britannia garantálta Lengyelország függetlenségét, ehhez később Franciaország is csatlakozott. Eközben 1939. augusztus 23-án született meg az a titkos egyezmény, a Ribbentrop-Molotov paktum, amely többek között Lengyelország újabb felosztását tartalmazta.

 

 

18. A II. világháború. A "Végső Megoldás".

1939. szeptemberében Hitler és Sztálin felosztották Lengyelországot. A németek által megszállt területen, a lengyel lakosságot rabszolgasorsra ítélték, az értelmiséget elhurcolták, emberek tömegeit zárták koncentrációs táborokba.
A haláltáborokban több mint 3 millió zsidót öltek meg, de ide hurcolták az európai zsidóság nagy részét, sőt, sok cigányt is (pl. Magyarországról).

Tragikus volt a szovjet megszállás alá került lengyel lakosság helyzete is. Százezreket - különösen az értelmiséget - hurcoltak lágerekbe, gyilkoltak meg, sokakat az éhség pusztított el. 1940-ben három hadifogolytábor rabjait kivégezték. (Katyń-i ügy)

A lengyel emigráns kormány - előbb Franciaországban, később Angliában - tovább folytatta a lengyel nép háborúját a hitleri megszállók ellen. A megszállt országban kiépítette a fegyveres ellenállás hadseregét, egy "földalatti Lengyelországot", a menekült lengyel katonákból alakult lengyel hadsereg pedig jelen volt a Hitler-ellenes  háború minden frontján.

Az 1941-ben  Szovjetuniót ért német támadást követően létrejött szovjet-lengyel együttműködést a szovjet kormány 1943-ban felfüggesztette. A szovjet hatalom felhasználta a kedvezővé vált nemzetközi pozícióját, valamint a  megszállt országban és Szovjetunióban szerveződött lengyel kommunista szervezetet és katonai erők segítségét, hogy az emigráns kormányt kiszorítsa a  politikai hatalomból. Az emigráns lengyel kormány németek ellen harcoló erőit pedig az ellenségének tekintette. >>

Németország 1939. szeptember 1-én megtámadta Lengyelországot, s bár Anglia és Franciaország hadat üzentek Németországnak, a lengyelek valójában magukra maradtak. Szeptember 17-én a Vörös Hadsereg megszállta Lengyelország keleti területeit, elvágva ezzel a lengyel hadsereg visszavonulási útját, a német fél által kieszközölt módosításokkal életbe lépett a Ribbentrop-Molotov paktum.

A III. Reich által elfoglalt területek iparilag fejlettebb részeit a Birodalomhoz csatolták. Innen megindult a lengyel és zsidó lakosság bevagonírozása, és kitelepítése, az embertelen körülmények miatt rengetegen vesztettek életüket. A kitelepítettek létszáma 700-800 ezerre tehető. A lengyelség megalázásával és terrorizálásával teremtették meg a hátterét a történelem egyik leggonoszabb drámájának, a Holocaustnak. 1939. novemberében a krakkói Jagelló Egyetem 183 tudósát hurcolták koncentrációs táborba. Az ún. A-B akció (azaz rendkívüli pacifikálás) keretében a lengyel politikai, társadalmi, tudományos élet kiválóságait, 378 főt lőtték agyon a Varsó közeli Palmiry-ben.
A második világháború idején, az emberirtás következtében több mint 6 millió lengyel állampolgár veszítette életét, ebből 3-3,5 millió zsidó. Zsidók megmentéséért halálbüntetés járt, 30 ezerre tehető azoknak a lengyeleknek a száma, akiket emiatt végeztek ki. A zsidóságot gettókba zárták, majd az Európából idehurcoltakkal együtt koncentrációs táborokban, haláltáborokban (Auschwitz, Treblinka, Sobiborz) pusztították el őket. Sorsukban osztozott nagyszámú cigány és lengyel is. Ennek a nagy temetőnek a romjain került sor a maradék zsidóság felkelésére 1943. áprilisában, Varsóban, ha nem másért, legalább a "tisztességes halálért". A szovjetek által megszállt területen a szovjet rendszer bevezetésével, vagyon elkobzással, meghamisított választásokkal, közel másfélmillió ember deportálásával, áttelepítésével próbálták a legalitás látszatát kelteni, ugyanakkor a különböző társadalmi csoportokat szembeállítani egymással. 1940-ben a szovjetek kivégezték három fogolytábor tisztjeit, katonáit, zömmel a vezérkari tiszteket.
Az első tömegsírt 1943-ben fedezték fel a németek Katyńban.

1939. szeptember végén, október első napjaiban, Franciaországban megalakult a lengyel emigráns kormány, biztosítva a lengyel állam folytonosságát. A köztársasági elnöki hatalmat Władysław Rackiewicz vette át, a miniszterelnök és a hadsereg főparancsnoka Władysław Sikorski lett. Franciaország veresége után a kormány Londonba költözött.

A lengyel fegyveres testületekbe szerveződött, túlnyomó részben Románián, Magyarországon keresztül nyugatra menekülő katonák és civilek (akik közül sokan Magyarországon maradtak a háború végéig) kezdettől belekapcsolódtak a harcokba a szövetségesek oldalán, a II. világháború számos frontján. Részt vettek többek között a Nagy Britannia védelmében folytatott légi háborúban, az észak-afrikai harcokban, a Monte Cassinoi csatában.
Az emigráns kormány hatalmas erőfeszítésekkel és nagy áldozatokkal hozta létre a megszállt országban a "második Lengyelországot",  szervezte meg a lakosság illegális életét, önvédelmét. A Honi Hadsereg létszáma a háború vége felé elérte a 250 ezret. 1941. július 30-án brit közreműködéssel létre jött a szovjet-lengyel szerződés, amely a Szovjetunióban deportált lengyelek számára amnesztiát biztosított, felújította a diplomáciai kapcsolatokat és ígéretet tartalmazott a lengyel hadsereg felállításáról Anders tábornok vezetésével. A szervezés körül kialakult konfliktusok és bizalmatlanság miatt az emigráns kormány a Közel-Keletre evakuálta a hadsereget. Sikorski, Eduard Benes cseh politikussal egy csehszlovák-lengyel föderáció létrehozásában gondolkodott, amely azonban nem nyerte el a nyugati szövetségesek támogatását.

A katyń-i ügy (az emigráns lengyel kormány nemzetközi vizsgálóbizottságot kért fel) szolgált ürügyül Sztálinék számára 1943. tavaszán, hogy megszakítsák kapcsolataikat a lengyel emigráns kormánnyal, a helyzetet súlyosbította Sikorski titokzatos halála is. 1942-1943-ban létrejöttek az országban azok az erők, amelyek a Szovjetunióval szövetségben vélték biztosíthatni a független Lengyelország jövőjét: a Lengyel Munkáspárt, a Népi Gárda, 1943 májusában a Szovjetunió területén megkezdődött a Kościuszko-hadosztály (a későbbi lengyel hadsereg) szervezése, majd 1943-1944 fordulóján az Országos Nemzeti Tanács. Kezdetben nem tűnt lehetetlennek az együttműködés a különböző politikai erők között, ez utóbbi azonban már nyílt kihívás volt az emigráns kormány politikájával szemben. 1944. júliusában, Moszkvában megalakult a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság, amely 1944. decemberében Ideiglenes Kormánnyá alakult. 1944 nyarán a Szovjet Hadsereg Varsóhoz közeledett. Miután a szovjet-lengyel tárgyalások nem jártak eredménnyel, a Honi Hadsereg vezetői, a lengyel ellenállás jelenlétét bizonyítandó, 1944 augusztus 1-én németellenes felkelést robbantottak ki a városban. Két hónapig tartó elkeseredett küzdelemben - a Szovjetunió mindenfajta segítségtől elzárkózott -, elpusztult a Honi Hadsereg nagy része és kétszázezer varsói lakos. Az 1939-ben súlyos károkat szenvedett, sok helyen lakhatatlan várost, a felkelést megtorlandó a németek romhalmazzá változtatták. A nyugati szövetségesek számára Hitler legyőzése volt a legfontosabb cél, ennek érdekében szabad kezet adtak Sztálinnak a térségben, Teheránban, Jaltában a lengyelek nélkül döntöttek a lengyelek sorsáról.

19. A lengyel sztálinizmus

 

Az antifasiszta nagyhatalmak Közép-Kelet Európát átengedték a Szovjetuniónak. A potsdami értekezlet Lengyelország nyugati határait az Odera-Neisse vonalán határozta meg. A német veszély lebegtetésével indokolta a szovjet kormány csapatainak lengyelországi állomásoztatását. A lengyel emigráns kormány németellenes küzdelme most bűnnek számított, résztvevői kegyetlen üldöztetésnek lettek kitéve, illegalitásba kényszerültek. Polgárháborús elemek nehezítették az egyébként nehéz talpraállást. A szovjet mintára kiépülő új hatalmi rendszer fondorlatos eszközökkel számolta fel a politikai demokrácia másként gondolkodóit (népszavazás, hamisított választások, munkáspártok egyesítése). A látszat érdekében két szatellit párt fenntartásával sajátos hegemón pártrendszert hozott létre >>

 

A potsdami értekezlet Lengyelország nyugati határait az Odera-Neisse vonalán határozta meg, mintegy kárpótlásul a keleten elveszített területekért. Az ország nagy mértékben nyugatra "tolódott", jelentős tengerparthoz jutott; újra Lengyelországé lett Gdańsk, és a már túlnyomó többségében német lakosú Wrocław, Szczecin, miközben a lengyel nemzeti kultúra olyan központjai, mint Lvov és Wilna, megszűntek Lengyelországhoz tartozni. Alapterülete 311,7 ezer km², lakosainak száma 23,9 millió. Kétmillió német kitelepítése, ukrán százezrek szülőhelyükről való elmozdítása, lakosságcserék, az ún. Visszaszerzett Területek betelepítése volt az előzménye annak, hogy a háború utáni Lengyelország - legalábbis hivatalos adatok szerint - egynemű országgá vált - ami nem zárta ki a nemzetiség ellenes indulatokat, így például máig tisztázatlanok az 1946-os zsidóellenes pogromok. (A legújabb adatok szerint
a második világháború alatt is történtek hasonló jellegű tragikus események. Egyes társadalmi rétegekben megfigyelhető volt egyfajta antiszemitizmus, amelyet nemcsak az elsősorban vidéki zsidóság elzárkózó életmódja váltott ki, hanem az országot megszállókkal szembeni eltérő múltbeli és aktuális magatartás. A lengyelek súlyos traumaként élték meg az eseményeket, a zsidóság egy része pedig a fennmaradásért folytatott örökös küzdelme újabb drámai fejezeteként.) 

Az új határok "védelme" ürügyül szolgált a Szovjetunió számára, hogy csapatainak Lengyelországi állomásozását megindokolja, és a társadalomban erősítse azt a hiedelmet, hogy a Szovjetunióval való szövetség a biztosítéka az Odera-Neisse határ tartósságának. A győztes nagyhatalmak minden kapcsolatot megszakítottak az emigráns kormánnyal, a háború előtt nagy pártok kiszorultak az országból. A Honi Hadsereg egyes, a Szibériába hurcolás elől illegalitásba vonuló erőinek harca polgárháborús jelleget öltött. Az 1945. júliusában megalakult Nemzeti Egység Ideiglenes Kormánya: Osóbka-Morawski (szocialista), Władysław Gomułka (Lengyel Munkáspárt) és a nyugati nyomásra bekerült Stanisław Mikołajczyk. E néppárti politikusnak, az emigráns kormány volt miniszterelnökének jelenléte csupán fikciója volt a koalíciónak, és a szuverenitásnak. A Mikołajczykék, és a Lengyel Néppárt elleni fondorlatos támadások, a ravaszul kitalált 1946-os népszavazás, majd az 1947-es választások hamisítás-gyanús eredményei lehetetlenné tették az együttműködést. A hatalomátvétel Lengyelországban talán brutálisabb volt, mint a tábor többi országában, különösen, ami az emigráns kormány politikusai, fegyveres testületeinek tagjai elleni terrort illette. Mikołajczyk és hívei az ország elhagyására kényszerültek. A következő lépés a Lengyel Szocialista Párt likvidálása volt. 1948. decemberében - kommunisták és szocialisták egyesülésének látszatával, sok ezer ember kizárásával - létrejött a Lengyel Egyesült Munkáspárt, Lengyelországban kiépült egy olyan sajtos hegemón pártrendszer, amelyben formálisan ugyan fennmaradt az Egyesült Néppárt, és a Demokrata Párt, de a szakszervezetekhez hasonlóan, ezek legfeljebb a transzmissziós szíj szerepét tölthették be.

 

Gazdasági és társadalmi értelemben Lengyelország volt a II. Világháború elsőszámú vesztese. Ipara, mezőgazdasága romokban hevert, Varsó és több nagyvárosa földig lerombolva. Az 1945-48-ban végrehajtott nagy társadalmi "átalakítás", földreformok, államosítások, a politikai hatalom kiépítésére tett első lépések drámai körülmények között mentek végbe. A helyreállítás hároméves tervét (1947-49) a társadalom önfeláldozó együttműködése kísérte. Az LMP vezetője, Władyslaw Gomułka programjában a sajátos "lengyel út" koncepcióját hirdette, valamiféle "közvetlen demokrácia" lehetőségét. Ez szolgált rövidesen ürügyül Gomułka és közvetlen munkatársai félreállítására, "jobboldali elhajlás" vádjával, majd bebörtönzésükre 1948-1951 között.

1953-ban - már Sztálin halálát követően - a rendkívül óvatosan és okosan politizáló Stefan Wyszyński bíboros, majd több száz egyházi személy bebörtönzésére került sor. Az egyház elleni kiélezett támadás főleg kulturális vonalon folyt, az iskolai oktatás területén, vagy a PAX (békepap-mozgalom) bomlasztó tevékenységével.
Az egyházi intézmények, kolostorok viszont fennmaradtak. 1950-ben megszületett a tanácstörvény, amely felszámolta Lengyelország hagyományos területi önigazgatását, 1952-ben új, szovjet mintájú alkotmányt fogadott el a lengyel képviselőház. A szocializmus alapjainak "lerakását" szolgáló szovjet sémára épülő, a lengyel realitásokkal nem számoló hatéves terv (1950-1855), rendkívüli terheket hárított a társadalomra, különösen a parasztságra.
A növekvő tiltakozást jelezte, hogy az erőltetett kollektivizálás ellenére a parasztgazdaságoknak csak a 10% -át sikerült beépíteni a szövetkezetekbe.

20. Lengyel '56 és a Gomułka-korszak

Az 1956-os poznańi munkásfelkelés és az azt követő lengyelországi változások fontos állomások voltak a totális rendszer lebontásának folyamatában. Gomułka visszatérése az elsőtitkári székbe, bíráló szavai és első intézkedései felszabadító hatással bírtak. Nemzetközi jelentőségét a magyarországi események bizonyítják. Politikájában a 60-as években radikális fordulat következett, ami a 68-as események kapcsán vált megrázóvá és a 70-es évek válságához vezetett.

1956 júniusában, Poznańban hatalmas munkástüntetésre, felkelésre került sor, amelyet a hatalom vérbefojtott ugyan, de kénytelen volt levonni politikai következményeit. 1956 októberében Gomułka visszatért a LEMP elsőtitkári posztjára, kemény szavakkal bírálta a személyi kultusz politikáját, meghirdette a "lengyel út a szocializmusba" programot, lemondott a mezőgazdaság kollektivizálásáról, megnyitotta a politikai foglyok börtöneit, lazítani igyekezett a szovjet politikától való függésen (a magyar fiatalok 1956. október 23-án a lengyelekkel szolidaritást vállalva vonultak az utcára).

Átmenetileg megjavult a viszony az egyházzal is, Wyszyński támogatta Gomułkának a párt és a nemzet közötti hídverésre irányuló törekvéseit. Az együttműködés a lengyel püspöki karnak a német püspökökhöz intézett levele ("megbocsátunk, és megbocsátást kérünk" 1965-66), majd az "Ezeréves Lengyelország" múltjának értékelése körül kirobbant vitában vált ismét valóságossá. Az 1956-os év a gondolkodás felszabadulását, nagyszerű szellemi fellendülést hozott Lengyelországban. Gomułka nem volt felkészülve az alapvető változásokra, megtorpanásához feltehetően hozzájárultak a tragikus magyarországi tapasztalatok, a politikai vezetésben fellépő nacionalista, antiszemita, dogmatikus erők, majd 1968 eseményei, de nem utolsósorban saját ortodoxiája.  A gazdálkodásban bekövetkezett sikertelenségei csak fokozták a válság elmélyülését. Utolsó jelentősebb cselekedete 1970. december 7-én Lengyelország és a Német Szövetségi Köztársaság között az Odera-Neisse határ elismerésére vonatkozó egyezmény aláírása volt. Egy héttel később a Tengermellék nagyvárosaiban a munkásság sztrájkját a hatalom fegyveres erővel próbálta letörni. Gomułka megbukott, helyét Edward Gierek vette át. >>

21.  A 70-es évek "jóléti szocializmusa"

 

Edward Gierek nyugati kölcsönökkel, közigazgatási reformmal, új alkotmánnyal próbálta a lengyel közvéleményt leszerelni. Intézkedései nem a reformokat, hanem inkább a bürokráciát szolgálták. A kezdeti, látszólagos sikerek ellenére az ország egyre inkább gazdasági válság felé sodródott. Az 1976-os áremelés újabb hatalmas munkástiltakozást és brutális rendőrterrort váltott ki. Az ellenzéki mozgalomban ekkor bekövetkezett a fordulat.
A Munkásvédelmi Bizottság és más, társadalmi önvédelmi szervezetek létrejötte előkészítették a talajt az 1980-ban, a Gdańskban kirobbant és az országot lángba borító sztrájkmozgalom, és a "Szolidaritás" Független Önkormányzó Szakszervezet megalakulásátz>>.

A Belgiumban nevelkedett Edward Gierek, katowicei vajdasági titkárként valóságos ipari birodalmat hozott létre. Hatalomra kerülését követően hamarosan jelentős nyugati kölcsönök érkeztek az országba. A fogyasztás növekedése és a felcsillanó esélyek a gazdasági felemelkedés reményeit keltették. A kölcsönöket és az országba érkezett technológiát azonban exporttal kellett volna visszafizetni. A korrupció és rablógazdálkodás, hozzánemértés újabb gazdasági válság felé sodorta az országot. 1975-76-ban, közigazgatási reformmal (17 vajdaság helyett 49 újat hoztak létre, megszüntették a járásokat), alkotmánymódosítással (a Szovjetunióval való barátságot a párt vezető szerepét az alkotmányban akarták rögzíteni), áremelésekkel kísérletezett a kormány. A felgyülemlett elégedetlenség, és az újabb áremelések, áruhiány, jegyrendszer bevezetése 1976 júniusában hatalmas tiltakozást, sztrájkokat, pártbizottság elleni támadásokat, s ezek nyomán brutális rendőrakciókat eredményeztek. Ekkor következett be a lengyel ellenzéki mozgalomban az a fordulat, amely az elkövetkezendő évtizedekre meghatározta az ellenzéki cselekvést és gondolkodást. A társadalomnak a totalista rendszertől függetlenül, sőt annak ellenére kell léteznie és szerveződnie: "ne égessük a pártbizottságokat, teremtsük meg a magunkét" (Jacek Kuroń). A letartóztatott munkások védelmére megalakult Munkásvédelmi Bizottság (KOR) rövidesen jelentős társadalmi önvédelmi szervezetté nőtte ki magát, majd sorra alakultak más, hasonló törekvéseket képviselő szervezetek, szerepet vállalva a munkásság és értelmiség közötti - 1970-ben csúfos kudarcot vallott - együttműködés kiépítésében.

A szabadság és emberi méltóság tiszteletben tartásáért folytatott harcban a társadalom erős támogatást kapott az egyháztól. Karol Wojtyła krakkói érsek pápává választása 1978 végén, majd 1979-es hazalátogatása különösen nagy lendületet adott a társadalomban végbemenő folyamatoknak. 1980 nyarán a gdański hajógyárban kirobbant sztrájk volt a szikra, amely az egész országot lángba borította. A kormány kénytelen volt tárgyalni, és megegyezni a sztrájkolókkal. A híres 21 pont azonban már nem csak a szűk munkásérdekeket vette figyelembe. A munkásság érdekében tárgyaló Lech Wałęsa megértette, hogy a gazdasági változások nem lehetségesek politikai változások nélkül. A megalakult "Szolidaritás" Független Önkormányozó Szakszervezet rövidesen hatalmas szervezetté vált, tagjainak száma megközelítette a 10 milliót.

22. A kommunista rendszer agóniája

 

A hegemón pártrendszer szétfeszítésére irányuló 1980-81-es kötélhúzásnak 1981. decemberében Wojciech Jaruzelski hadi állapot bevezetésével vetett véget. A társadalmat sokkolta a megaláztatás, a tömeges internálás, a tragikus gazdasági helyzet. A Szolidaritás iránti szimpátia nem szűnt, az amnesztiát követően tömegesen alakultak illegális szervezetek. Nagy szerepet vállalt az egyház, különösen II. János Pál pápa hazalátogatásai voltak katartikus hatással az emberekre. A hivatalos politika kezdeményezéseivel szemben megnyilvánuló bizalmatlanság a pártvezetést és a kormányt az ellenzékkel való tárgyalásokra ösztönözték. >>

1980-1981-ben úgy látszott, hogy sikerül tárgyalásokra kényszeríteni a politikai hatalmat, és belülről szétfeszíteni a hegemón pártrendszert. A közel másfél évig tartó küszködésnek, a be nem váltott ígéretek, a látszattárgyalások és súlyos provokációk időszakának 1981. december 13-án a hadiállapot bevezetése vetett végett. Wojciech Jaruzelski tábornok, miniszterelnök, LEMP-főtitkár indokolása szerint ez a lépés egy nagyobb veszélyt, a szovjet beavatkozást hivatott elhárítani. Sok ezer embert internáltak, a Szolidaritást betiltották. A hadiállapot arra is alkalmul szolgált, hogy a párt reformerőitől megszabaduljanak.

A Szolidaritás másfél éve alapvető változást hozott a lengyelek gondolkodásában. A gazdasági összeomlás, a nyomor, állandó nyugtalanság kimerítette, a hadiállapot megalázta a lakosságot, a Szolidaritás iránti szimpátia ennek ellenére nem gyengült, az illegalitásba szorított mozgalmat a tömegek mondhatni nyíltan támogatták. Sőt, egyes követeléseiket a hatalom által létrehozott hivatalos szakszervezet is kénytelenek voltak figyelembe venni. 1982-őt követően - a hadiállapot felfüggesztése, majd az amnesztia után - tömegével alakultak a Szolidaritáshoz szorosabban vagy lazábban kapcsolódó illegális szervezetek, számuk 1989-re elérte a 280-at. A lengyel szamizdat tevékenység európai hírűvé vált, a templomok gyakran sajátos, író-olvasó (valamint tudományos előadások, alternatív művészeti, szinházi, filmvetitési, stb.) találkozók színhelyeivé lettek. Katartikus jelleget öltöttek a II. János Pál pápa hazalátogatásai (1983, 1987) alkalmával megnyilvánult tömegdemonstrációk. De ilyenek voltak a titkosrendőrség tisztjei által meggyilkolt katolikus pap, Popiełuszko sírjához való zarándoklások. A Jaruzelski kormány korlátozott piaci reformjai, liberalizálási kísérletei átmenetileg ugyan stabilizálni látszottak az ország gazdaságát, valójában nem voltak érzékelhetők a lakosság számára. A kormány 1987-ben látványos népszavazást rendezett gazdasági reformterveinek elfogadtatására, a lakosság 55%-a elutasította a tervet. Sajátos patthelyzet alakult ki a 80-as évek végére Lengyelországban. A pártállami vezetés válsága elkerülhetetlennek tűnt, az ellenzék erősen differenciálódott (bár döntő fontosságú kérdésekben elismerte a "Szolidaritás" elsőbbségét).

23. A lengyel "Kerekasztal"

 

Az 1989. február 6-tól április 6-ig zajló "Kerekasztal" tárgyalásokon elfogadott alkotmányjogi reformok megváltoztatták a lengyel politikai rendszert, az államforma ismét köztársaság lett, középerős köztársasági elnökkel, politikai prulalizmusra épülő parlamenti demokráciával, szejmmel és szenátussal. A tárgyaló felek kompromisszuma a képviselő helyek előzetes elosztásában rejlett, amely szerint a helyek 35% -át a függetlenek kapták, 65% eleve biztosítva volt a kommunista part és szövetségesei részére.

1989. június 4-én lezajlott választások számszerűségükben ugyan nem, valójában azonban a pártállami struktúra bukását eredményezték. >>

1988. tavaszán és nyarán heves sztrájkmozgalom bontakozott ki a kormány gazdasági intézkedései ellen. A résztvevők radikalizmusa már egy új nemzedék bekapcsolódását jelezte. A hivatalos vezetés rákényszerült a tárgyalásokra az ellenzékkel, Kiszczak belügyminiszter kétszer is leült Wałęsaval tárgyalni a párbeszéd lehetőségéről (1988. augusztus, december), az ellenzéken belül a tárgyalás hívei kerekedtek felül (Wałęsa, Michnik, Kuroń, Geremek stb.). Az 1988. decemberében megalakult Állampolgári Bizottságok aktivitásukkal nagy szerepet játszottak a tárgyalások sikerességében és az ellenzék felkészülésében a hatalom átvételére.

Az 1989. február 6-tól április 6-ig tartó "Kerekasztal"-tárgyalásokon elfogadott alkotmányjogi reformok alapvetően megváltoztatták a lengyel politikai rendszert. Lengyelország ismét köztársaság lett középerős köztársasági elnökkel. Visszaállították a szenátust, hárompólusú rendszerré alakult át a korábbi centralizált struktúra. A LEMP elvben elfogadta a politikai pluralizmust, a parlamenti demokrácia alapvető eszméit. Valódi kompromisszum az elkövetkező választások mandátumainak elosztásában rejlett: a képviselői helyek 60 % át a hatalom képviselői fenn kívánták tartani maguknak és csak 35%-ot kívántak a független képviselőknek juttatni. Az 1989. június 4-én sorra került választásokon csak az előzetes megállapodás mentette meg a koalíciót (a LEMP-el közös listán indulókat) a teljes csődtől. Országos listájuk megbukott, miközben a Szolidaritás jelöltjei már az első fordulóban elnyerték az engedélyezett szavazatokat, a szenátusban pedig 100-ból 92 helyet. A második forduló, majd Jaruzelski köztársasági elnökké választása csak az ellenzék szavazataival sikerült. A LEMP nem élte túl a választási vereséget, 1990. februárjában két részre szakadt, a többség Aleksander Kwaśniewskivel az élén szociáldemokrata pártot alakított s frakciója a parlamentben a Demokratikus Baloldal Parlamenti Klubja nevet vette fel.

24. A rendszerváltó kormányok

A tényleges rendszerváltás beindítása Tadeusz Mazowiecki kormányára hárult, amely az első nem kommunista kormány volt a térségben. Rendkívül súlyos gazdasági nehézségekkel kellett megbirkóznia (Balcerowicz féle sokkterápia). 1990. novemberi köztársasági elnökválasztáson Wałęsa került ki győztesen. Az első teljesen szabad választásokra 1991-ben került sor. A Szolidaritás mozgalom felbomlását követően, a pártok elaprózottsága miatt egyetlen pártnak sem sikerült jelentős többséget kapnia, ami kormányok sűrű változását vonta maga után.
A gazdasági recesszió 1993. végére oldódni látszott, az ipari termelés 4%-os növekedést mutatott. Felgyorsult a privatizáció folyamata. A térségben szinte egyedülálló volt a magánvállalkozások létesülésének üteme. Az 1993-as választásokon a baloldali blokk kerekedett felül. Két évvel később Aleksander Kwaśniewski lett az elnökválasztás győztese. >>

1989. szeptemberében, többszöri nekifutás után - Tadeusz Mazowiecki vezetésével alakult koalíciós kormány, negyven év után az első nem kommunista kormány Közép-Kelet- Európában. Ezt követte a kommunista rendszer lavinaszerű összeomlása térségünkben, ami nem maradt hatástalanul a Szovjetunióban felerősödő folyamatokra sem. Előre ugyan nem volt kiszámítható sem a szovjet, sem a német magatartás. A Mazowiecki kormánynak, és utódainak az ország bonyolult geopolitikai helyzetét is figyelembe véve, óvatos manőverezéssel évtizedek óta először sikerült érvényesítenie a lengyel államérdekeket. A Szovjet Hadsereg utolsó egységei ugyan csak 1993. szeptember 18-án hagyták el Lengyelország területét, de ez már a két ország kormányai közötti megállapodás menetrendje szerint történt. (Az időpontot az NDK-ban állomásozó szovjet egységek kivonásának az üteme befolyásolta.) Nagy jelentőségű volt az egyesült Németország és Lengyelország között az Odera-Neisse határszavatoló megállapodás aláírása. (1990. november).

A jelentős társadalmi támogatást élvező Mazowiecki kabinetnek szembe kellett néznie azzal a paradox helyzettel, hogy a pártállami struktúra lebontását felgyorsító súlyos gazdasági állapotok béklyóként gátolják a radikális gazdasági változások bevezetését, az előző évtizedekben felhalmozódott államadósság következtében elzáródtak a külföldi kölcsönök forrásai. Leszek Balcerowicz pénzügyminiszter "sokkterápiája" hozott ugyan sikereket a hiperinfláció lassításában, a termelés beindításában, a gazdasági élet gyors stabilizációjában, de a társadalomra háruló súlyos tervek a munkanélküliség növekedése, egy idő után csalódást váltott ki az emberekből.
Az államhatalom decentralizálását szolgáló önkormányzati törvény alapján tartott önkormányzati választások már a lakosság csökkenő érdeklődését mutatták. Súlyosbította a helyzetet az új kormányfő és a Szolidaritás vezetője, Wałęsa között kialakult versengés is. A nagy rendszerváltó mozgalom, a Szolidaritás, különböző érdekek, személyi törekvések vonalán bomlásnak indult. A tényleges szakadáshoz az 1990 novemberére előrehozott elnökválasztások vezettek, amelyből Wałęsa került ki győztesen. Mazowieckit 1990. decemberében a Bielicki kormány követte.
Az első, teljesen szabad választásokon (1991. október) a jogosultaknak már csak 43% -a vett részt, 29 választási bizottság jelöltjei kerültek be a parlamentbe, közülük 9 birtokolta a mandátumok 88% -át. Az 5% -os, illetve pártkoalíciók esetén 7%-os parlamenti küszöböt csak 1993-ben vezették be Lengyelországban. A politikai elaprózódás a szenátusban is jelentkezett. Az elkövetkezendő időszakot a "rövid kormányok" időszakának is nevezik Lengyelországban. Az utókor az 1992 júliusában alakult Hanna Suchocka kormányát (Demokrata Unió) tartja a legeredményesebbnek. Működése elején született a kis alkotmány, amely a miniszterelnök és a kormány jogkörét erősítette, sikeresen "túlélte" a Lengyelországban nagy viharokat kiváltott "abortusz törvényt", az iskolai hitoktatással kapcsolatos vitákat. Privatizációs kísérletei nem minden esetben váltottak ki egyetértést, a nem rentábilis bányák bezárására vonatkozó javaslatait pedig vissza kellett vonnia. Ugyanakkor sikerült a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal megállapodni a lengyel államadósság csökkentésében és visszafizetésének átütemezésében. 1993. végére az ipari termelés növekvő tendenciát mutatott, és jelentős eredményeket értek el a magánszektor pozícióinak erősítésében. A Szolidaritásból kinőtt hatalmi elit belső harca azonban a Suchocka kormány a bukásához és az 1993-as választásokon a Kwaśniewski vezette baloldali blokk előretöréséhez vezetett. Az új kormány a baloldali szövetség és a Néppárt koalíciós szerződése alapján jött létre. A miniszterelnöki posztot Waldemar Pawlak néppárti politikus vette át. Az új kormány folytatta a piacgazdaság építését, a tulajdonviszonyok átalakítását. Az 1995-ös elnökválasztáson Aleksander Kwaśniewski legyőzte Wałęsát és felváltotta a köztársasági elnöki székben. A politikai pártok szétaprózottsága továbbra is nehezítette a jól körvonalazható, világos politikai paletta kialakulását, s a társadalom számára az egyértelmű tájékozódást. Az 1989-es rendszerváltás óta Lengyelországnak 11, a parlament által megválasztott miniszterelnöke és 9 kormánya volt (3 kormányalakítás sikertelen maradt) Az egyes kormányok, illetve kormánykoalíciók között elsősorban a reformok megvalósításának mikéntjében voltak különbségek, a demokratikus, állampolgári jogok nem sérültek, a jogállamiság tovább erősödött. A lengyel gazdaság viszonylag gyorsan, elsőként a térségben elérte a GDP 1989-es színvonalát. A kapitalizálódás folyamatában, a régióban szinte egyedülálló módon szaporodó hazai kis- és középvállalkozások voltak a meghatározóak,  a nemzetközi multinacionális tőke csak a 90-es évek második felétől vállalt nagyobb szerepet.

A privatizáció üteme 1993-1996 között lelassult ugyan, de 1997 óta újabb lendületet vett. A munkanélküliség továbbra is magas (2001-ben 16%) Új, pozitív jelenség a nemzeti kisebbségek, elsősorban a németek és az ukránok aktivizálódása. 1997-ben elfogadásra került az új alkotmány, majd 1998-ra lezárultak a közigazgatási és önkormányzati reformok. (Háromszintű közigazgatás került bevezetésre: 16 vajdaság, 372 járás, 2489 község - 2002. áprilisi adat.). Konszenzus alakult ki a külpolitika és a biztonságpolitika terén is: OECD-tagság (1996), NATO-tagság (1999), Európai Uniós csatlakozás. Lengyelország geopolitikai helyzete alapvetően megváltozott, 7 országgal határos, mindegyikükkel alapvető érdekközösség, gazdasági és politikai együttműködés fűzi össze.

Szerző: prof. Szokolay Katalin