Lengyelország Magyarországon

Ezúttal a Pesti Vigadó gyönyörű termébe hívtuk meg vendégeinket, Budapest központjába. A diplomáciai testületek képviselői, a magyar kormány képviselői és köztisztviselők valamint a magyarországi lengyelek és Lengyelország barátai gyűltek össze, hogy Lengyelország függetlensége visszaszerzésének 101. évfordulóját  valamint a lengyel – magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 100. évfordulóját megünnepeljék. Díszvendégünk Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes volt.

Fot. Budai Ákos

-------------------

A nagykövet beszéde a nemzeti ünnepi fogadáson:

 

Tisztelt Vendégeink!

Kedves Barátaink!

Köszöntök mindenkit ünnepi fogadásunkon, amelyet Lengyelország függetlensége visszaszerzésének 101. évfordulója alkalmából tartunk. Országunk 123 évi rabság után vált függetlenné.

Büszkék vagyunk arra, hogy a lengyel nemzet annak ellenére, hogy három megszálló ország társadalmában kellett élnie, állandó német és orosz befolyásnak volt kitéve, mégis képes volt megőrizni önazonosságát, és soha nem adta fel a szabadság és a független állam visszaszerzésének reményét.

Az ország utolsó felosztása után két évvel keletkezett nemzeti himnusz szavait idézve: „Nincs még veszve Lengyelország, Még mi meg nem haltunk”, a lengyelek több nemzedéke szívében őrizte meg hazáját. A lengyel felvilágosodás legkiemelkedőbb képviselője, az ekkor már a halál küszöbén álló Ignacy Krasicki tanácsa szerint “a kultúrának köszönhetően, a kultúrában maradtunk fent”.

A lengyelek Jean Jacques Rousseau tanácsára is emlékeznek, aki a függetlenség elvesztésének veszélyét látva a következő szavakkal fordult hozzánk: „Még ha le is nyelnek benneteket, ne hagyjátok, hogy megemésszenek.”

Annak érdekében, hogy ne uralkodjon el a nemzeten a kényelmes tehetetlenség érzése, hogy ne oldódjon fel a nemzet fokozatosan az idegen közegben, hogy ne hagyja, hogy a világ elfelejtse nemzete létezését és a szabadság iránti törekvéseit, időről időre véres felkeléseket szítottunk. A saját függetlenségünkre gondolva harcoltunk szövetségeseinkkel együtt a közös ellenségek ellen is.

Ez volt a helyzet az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején, amikor a honvédek seregeiben és a lengyel légióban több mint 4000 lengyel önkéntes harcolt a magyarok szabadságáért a Habsburg birodalom ellen folytatott csatákban. A lengyel vezérek, Dembinski, Wysocki és különösen Bem, örökre beleírták nevüket a magyar történelembe és a magyarok emlékezetébe.

A lengyel szellemet nem csak a véráldozat tartotta fönn, hanem az akkoriban virágzó lengyel irodalom is, amelynek kiemelkedő alkotói, Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki, Zygmunt Krasiński és Cyprian Norwid száműzetésben kényszerültek élni, de soha nem vesztették szem elől hazájuk sorsát. Fryderyk Chopin zenéjében éppúgy megtalálható a lengyelség esszenciája, mint a nemzeti opera megalkotója, Stanisław Moniuszko operáiban vagy mint a festő Artur Grottger és Jan Matejko vásznain, illetve a századforduló kimagasló alakjának, Stanisław Wyspiańskinak a drámáiban. Ő magát úgy definiálta, hogy „egy nagy gondolat megszállottja” – ez a gondolat Lengyelország függetlensége volt. Ezekben az években a lengyel tudósok, pedagógusok, katonák, lelki vezetők, diákok, és a legkülönfélébb foglalkozású emberek tömegeit ugyanaz a közös idea, álom és cél hajtotta és egyesítette.

És amikor eljött a régóta várt történelmi pillanat, és a független lengyel állam visszakerült Európa térképére, szinte azonnal ismét szembe kellett néznie a rabság újabb fenyegetésével.

A lengyeleknek meg kellett védeniük az újonnan visszaszerzett függetlenségüket a fiatal szovjet állam agressziója ellen. És amikor a varsói csata sorsa volt a tét, és nemcsak Lengyelország, hanem Európa jövője is eldőlni látszott, abban a kritikus pillanatban a magyar testvéreink segítségének köszönhetően történhetett meg “a visztulai csoda”, vagyis a szovjetek visszaszorítása és a függetlenség megvédése.

Ez volt az első drámai lecke, amely ráébresztett minket arra, hogy a szabadságot nem adják örökre, hogy meg kell őrizni. Vezetőink, a „Függetlenség Atyjai” – Piłsudski, Dmowski, Paderewski, Witos, Daszyński, Korfanty – a szolidaritás jegyében működtek együtt, a legfelsőbb célért küzdve, mely minden lengyelt egyesít. Az utolsó ilyen fájdalmas lecke a II. világháború utáni 45 éves elnyomás volt. Ez az időszak a közép-európai nemzetek sorsközösségének újabb megtapasztalása volt.

A 30 évvel ezelőtti rendszerváltozás után országaink az Európai Unióban, a NATO-ban és más kisebb politikai formációkban együttműködve, mind katonailag, mind gazdaságilag biztonságban érezhetik magukat.

Erősödik az együttműködés a Visegrádi Csoportban, virágzik a többdimenziós együttműködés Lengyelország és Magyarország között. Emlékeznünk kell arra, hogy ebben az évben ünnepeljük a lengyel-magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének századik évfordulóját. Az évszázadok óta meglévő hagyományos barátságunk a változó politikai trendektől független jelenség. Összeköt bennünket annak a tudata, hogy mindig számíthatunk egymásra. Ez közös kincsünk.

Éljen Lengyelország!

Éljen Magyarország!

Éljenek az Önök által képviselt országok!