Lengyelország Magyarországon

Lengyelország. Mindig a szabadság oldalán

A világ nagy ámulattal figyelte 2022 februárjának végén a médiában megjelenő képeket a lengyel határokról, pályaudvarokról, városokról, községekről, utakról, ahogy a háború sújtotta Ukrajnából nők, gyermekek, idősek tömegei áramlottak hazánkba, ahogy a lengyelek megnyitották előttük otthonaikat, ahogy éjjel-nappal önkéntesek, szociális munkások, civil szervezetek képviselői, a helyi és központi hatóságok, lengyel szervek, üzletemberek és polgárok támogatták a menekülteket, segítséget, szállást, élelmet, ellátást és munkát szerveztek számukra.

A világ nem ismerte a lengyel történelmet, nem tudta, hogy a lengyelek számára a szabadság és a közösség élménye a legfontosabb érték. Hogy egy olyan ország elleni példátlanul bűnös agresszió esetén, amellyel történelmi sérelmeink vannak, a legfontosabb az értékek védelmében vállalt szolidaritás. Generációk óta ez az attitűd jellemzi a lengyeleket. Már a lengyel identitás kialakulásának korai szakaszában kialakult a sorsközösség és a szabadság érzése. Megjelentek a szabadság eszméin alapuló, a polgári jogokat védő és az emberi méltóságot tiszteletben tartó társadalmi intézmények.

Paweł Włodkowic és a 15. századi konstanzi zsinat óta a lengyeleket a szabadság érvényesítésének folyamatában az egymásra utaltság tudata jellemezte. Vonakodva viszonyultak mindenféle determinizmushoz és korlátozásokhoz. A lelkiismereti szabadság szent volt. A Rzeczpospolita a római republikanizmustól vette át a politikai élet előfeltét jelentő dominanciától való szabadságot, a szokások fontosságát, a választás és a döntés szabadságát, az igazságérzetet és a szabad ember közösség iránti kötelességeit. A republikánus és a szabadságpárti szellem teremtette meg a lengyelség genotípusát. Az 1791. május 3-i alkotmány a szabadság nagy tetteként vonult be a történelembe. Ellenzői az ősi szabadságjogokra hivatkozva a zsarnoki uralmat hívták elő, amely felszámolta a szabadság megteremtett terét.  

Lengyelország a 18. század vége és 1918 között 123 éven át meg volt fosztva államiságától és szuverenitásától, és mindenekelőtt eszmék – a hagyomány, a kultúra és a nyelv – közösségeként maradt fenn. A függetlenség helyreállítására irányuló törekvések a pozitivista és a felkelői hagyományokban jutottak kifejezésre. A nemzeti mentalitást az erőszakra adott katonai válaszra való készség alakította. A 20. században mindez az első világháború irredentizmusában, az anyaországhoz való visszatérésben (1918-21), a bolsevikok feltartóztatásában (1920) és a Harmadik Birodalommal szembeni ellenállásban (1939) nyilvánult meg. A lengyelek tudatában tovább élt a „szabadság álma”. A tűzpróba a nemzeti értékeken és a család elsőbbségén alapuló társadalmi struktúrákat szétverő, a tömeges vándorlást és az emberi szabadság tagadását magával hozó létező szocializmus volt. Végül azonban ez is megadta magát a szabadságmozgalomnak (1980, 1989). Ilyen körülmények között magától értetődő a szabadság- és az önrendelkezési jogok következetes védelmének lengyel felfogása.

Az Ukrajna elleni orosz agresszió kapcsán a világ előtt teljes valójában megmutatkozó kulturális-civilizációs ellentét gyökerei szintén a történelmi tapasztalatból erednek. Amikor a 16. században a periférikus Moszkva az egykori Rusz területén akart terjeszkedni, a mai Fehéroroszország és Ukrajna területéről a Rzeczpospolitával kialakult vita a politikai hovatartozáson túl a vallási, civilizációs és etnikai identitásra is kiterjedt. A Litvániával létrehozott unió lengyel kísérlete a polgári részvétel és a szabadság eszméjéhez kapcsolódó politikai kultúrát hirdette. Moszkva már akkor egy gyökeresen más politikai mintát gyakorolt, amely a földrajzi terjeszkedésen, valamint a politikai, katonai és gazdasági uralom kényszerén alapult. Ezt a felsőbbrendűséget a kezdetektől fogva (milyen helyesen!) a köztársaság létét fenyegető veszélyként azonosították. E birodalmi törekvésekkel szemben a lengyel politikai gondolkodást a nemzetek önrendelkezési jogának eszméje hatotta át, amely a birodalomellenes dimenzióban a lengyel keleti politika lényegévé vált.

A függetlenség 1918-as visszaszerzése után Lengyelország külpolitikájában a multikulturális Lengyel-Litván Nemzetközösség hagyományaiból táplálkozó Tengerköz doktrínát igyekezett megvalósítani, amely a közép- és kelet-európai államok szövetségét hirdette az orosz és német dominancia elkerülése érdekében. Mindez a szolidaritáson, a szuverenitás védelmén és az önállóság megerősítésén, valamint a Lengyelország által inspirált közös érdekek megvalósításán alapuló együttműködést irányzott elő a közép- és kelet-európai országokban. 1945 után az emigrációban (a Lengyel Függetlenségi Liga) és a Lengyel Népköztársaság ellenzéki köreiben hivatkoztak az ún. Intermariumra.

Miután visszanyerte önállóságát, a lengyel állam anyagilag, szellemileg, gazdaságilag és politikailag is túl gyengének tűnt ahhoz, hogy regionális változások alakítója legyen, azonban mégiscsak létezett egy a történelemből, a szomszédság geopolitikájából és az államérdek megértéséből fakadó tapasztalat és kötelességtudat. A Nyugathoz való közeledés eredményeiből kiábrándulva Oroszország újjáépítette különálló identitását és újraindította neoimperialista politikáját. Az új valóságban Lengyelország szinte rákényszerült a keleti aktivitásra. A lengyel keleti politika panteonjában ekkor kiemelkedő helyet foglalt el Lech Kaczyński, aki a Lengyelországnak a világban elfoglalt helyéről való gondolkodás hosszú hagyományaira épített antiimperialista doktrínát gyakorolta. Ez a doktrína azt hirdeti, hogy az imperializmus veszélyezteti a békét és a lengyel állam stratégiai érdeke keleti szomszédainak szabadsága, szuverenitása és függetlensége.

Térjünk vissza a történelemhez és az értékekhez. Történelmük során a lengyelek, a kereszténység védőbástyájaként számos alkalommal védték meg az európai civilizációt a keleti veszedelemtől – a 13. században (Legnica 1241), a 17. században (Bécs 1683) és a 20. században (Varsó 1920). A Német Lovagrenddel vívott nagy háborúban (1409-1411) a szolidaritás, a szabadság és az emberi méltóság civilizációját követelték. Grünwaldnál a lengyelek, a litvánok és a ruszinok megvédték önrendelkezési jogukat. Az újkor végén úgy vélték, hogy „Lengyelország mindenütt ott van, ahol a szabadságot védik”. Az 1831. január 25-i varsói tüntetésen megjelent az „Isten nevében, a mi és a ti szabadságotokért” jelszó. Ez a jelmondat a lengyelek nemzeti jelszavává vált – akik, mint senki más, tudnak azonosulni azokkal, akik a legmagasabb árat is hajlandóak megfizetni a szabadságért.

A második világháború alatt, 1939 szeptemberétől egészem Berlin elestéig, az ellenállási mozgalomban, a tengereken és óceánokon, a levegőben „a lengyelek ott harcoltak, ahol ellenség volt”. Később ellenálltak az erőszakkal bevezetett kommunista rendszernek. A lengyel fenomén, a „Szolidaritás”, egy felkelő polgári-munkás, posztmodern, vallási-morális, köztársasági, forradalmi és szociális jellegű szabadságmozgalom indította el a szovjet uralom leépítésének győztes folyamatát Közép- és Kelet-Európában.

A lengyelek számára tehát a szolidaritás és a szabadság szeretete nem csupán üres szlogenek, hanem egy geopolitikai koncepció – a külpolitika egyik alappillére. Büszkeség, de egyben kötelesség is. Hogy megelőzzük az ukránok legyőzését, közös erőfeszítésre és szolidaritásra van szükség. Lengyelország nem adja fel ezt a törekvést, és mindig szolidárisan ki fog állni a szabadság védelmében.

Piotr Gliński

Piotr Gliński - A bölcsészettudományok professzora. Miniszterelnök-helyettes, kulturális és nemzeti örökség miniszter. 2005 és 2011 között a Lengyel Szociológiai Társaság elnöke. A Lengyel Tudományos Akadémia Filozófiai és Szociológiai Intézetének tagja. 1997-2005 között a Civil Társadalom Tanszéket vezette.