Lengyelország Magyarországon

A Varsói Felkelés

1944.08.01-10.02

 

A varsói felkelés nemcsak a XX. századi lengyel történelemnek, hanem Lengyelország egész történetének egyik legfontosabb eseménye. A felkelést az Armia Krajowa (Honi Hadsereg, AK) varsói Főparancsnoksága tervezte meg a „Vihar" hadművelet részeként. A felkelés célja a város katonai visszafoglalása volt, valamint a londoni lengyel kormány irányítása alá tartozó hatalmi szervek megalakítása és nyilvánossá tétele a fővárosban. A tervek szerint mindez a Vörös Hadsereg Varsóba való bevonulás előtt valósult volna meg. 

A döntést a felkelés kirobbantásáról 1944. július 26-án a Honi Hadsereg főparancsnoka, Tadeusz Komorowski, álnéven Bór tábornok, hozta meg a Lengyel Köztársaság kormánymegbízottja, Jan Stanisław Jankowski és a Nemzeti Egység Tanács elnöke, Kazimierz Pużak beleegyezésével. A Varsóért vívott nyílt, fegyveres harc vállalásának politikai jelentősége is volt. 1944. július 21-én ugyanis Moszkvában megalakult a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság (PKWN). A Sztálin által felállított és felügyelt állami szerv tagjai nagyrészt kommunisták voltak. Mivel a PKWN a Vörös Hadsereg és az NKWD segítségével átvette a hatalmat a felszabadított területeken, a Lengyel Földalatti Államnak tennie kellett valamit az ellen, hogy a Bizottság átvegye szerepét, és társadalmi támogatottságot szerezzen.

A varsói felkelés kitörése előtt Stanisław Mikołajczyk, a londoni lengyel kormány miniszterelnöke Moszkvába utazott, hogy találkozzon Sztálinnal és a PKWN vezetőivel. Úgy gondolta, hogy a varsói felkelés felhasználható érvként a Lengyelország jövőbeli határairól és jövendő kormányáról szóló találkozón. A felkelésről a Lengyel Köztársaság kormányának pozícióját erősítendő számolt be, hiszen annak ellenére, hogy a kormány Londonban működött, az irányítása alá eső szerveken keresztül képes volt megszervezni a megszállás alatt álló Európa legnagyobb Hitler-ellenes felkelését. Sztálint nem sikerült meggyőzni, mert biztos volt benne: a felkelés a lengyelek vereségével zárul majd.

A harcok megkezdésének tervezett időpontja többször változott, véglegesen csak 1944. július 31-én a délutáni órákban dőlt el, hogy a „W" óra augusztus 1-jén 17 órakor lesz. A Főparancsnok döntését nagyban befolyásolták a hírszerzés nem ellenőrzött jelentései, amelyek arról számoltak be, hogy a Vörös Hadsereg elfoglalta Wołomint, Radzymint
és megtámadta Varsó jobb parti városrészét, Pragát. A Lengyel Földalatti Állam vezetése fel akart lépni a Vörös Hadsereg ellen. A varsói harcok irányítója Antoni Chruściel, álnéven Monter tábornok volt, a Honi Hadsereg Varsói Kerületének parancsnoka. Augusztus 1-jén 50 000 rosszul felfegyverzett katonával rendelkezett. A német alakulatok kezdetben 15 ezer rendkívül jól felszerelt katonát számláltak, de már augusztus első napjaiban számuk 25 ezerre nőtt, von dem Bach SS tábornok különleges alakulatának létrehozásával pedig elérték az 50 ezres létszámot. A németek tüzérséget, rakétavetőket, roham légierőt és páncélfegyvereket vetettek be, a felkelők kézi fegyverekkel és gránátokkal vettek részt a harcban. Ennek ellenére az első négy napban a lengyelek uralták az összecsapásokat. A jelentős veszteségek közepette is sikerült megszerezniük a varsói városrészek nagy részét, és ami a legfontosabb volt, a város stratégiai pontjait.

A felkeléshez a civil lakosság egésze és a Lengyel Földalatti Államon kívül eső fegyveres szervezetek is csatlakoztak, például a Nemzeti Fegyveres Erők (NSZ), a Néphadsereg (AL), a Lengyel Néphadsereg (PAL) és a Belbiztonsági Testület (KB).

A felkelés rövid időn belül, spontán módon a fővárosiak tömegellenállásává alakult át. Ők biztosították a hadsereg működésének és az önvédelem fenntartásának hátterét. A lakosság a felkelés alatt újraszervezte a gazdasági és társadalmi életet: konspirációban működő politikai szervezetek bukkantak fel, házbizottságok alakultak, tábori konyhák, kórházak, mentőegységek, tűzoltóság, fegyverjavító, fegyver-és lőszerkészítő műhelyek jöttek létre. Működött a tábori cserkész posta és más helyi szolgáltatások is, pl. a víz-és áramellátás. A felkelők rádiót működtettek, újságot adtak ki, és nagyon hatékonyan működő kapcsolattartói hálót hoztak létre a különböző harci helyszínek között.

A varsóiak lelkesedése és önfeláldozása, a Honi Hadsereg katonáinak taktikussága és hősiessége ellenére nem volt esély a felkelés sikeres befejezésére külső segítség nélkül. A Honi Hadsereg Főparancsnoksága már augusztus 4-én a támadó műveletek megszüntetésére és az aktív védekezésre való áttérésre adott parancsot. A Főparancsnokság számított a nyugati szövetségesek segítségére. Időközben a német páncélos haderő megállította a Vörös Hadsereget Praga elővárosában. Világos volt azonban, hogy az oroszok szándékosan függesztették fel az offenzívát, hogy ezzel időt adjanak a németeknek a felkelés vérbefojtására.

A londoni lengyel kormány nyomására a Szövetséges hadvezetőség beleegyezett, hogy repülőgépeiről segélycsomagokat dobjanak le a felkelőknek. 1944. augusztus 4. és szeptember 21. között 87 Varsó felett ledobott csomagból 50 jutott el a felkelőkhöz, a többi a németek kezébe került. Így a 233 tonna ellátmányból csak 47 tonnát tudtak felhasználni a lengyelek. Ezek a számok arról tanúskodnak, hogy a felkelők csak szimbolikus külső támogatást kaptak. A Szovjetunió és a Visztula partján várakozó Vörös Hadsereg semmilyen segítséget nem nyújtott. Sőt Sztálin abba sem egyezett bele, hogy a szövetségesi repülők leszálljanak a Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken. Csak szeptember 15-én adott rá engedélyt, akkor, amikor a felkelés már a végét járta. 1944. augusztus 14-én a Honi Hadsereg Főparancsnoka utasította a Főkormányzóság területén levő csapatait, hogy induljanak Varsó megsegítésére. A Honi Hadsereg ezen egységeit a szovjet hadsereg körbezárta, és fegyverletételre kényszerítette. A tiszteket letartóztatták, és keletre hurcolták, a katonákat táborokba zárták.

A Szovjetunióban alakult 1. Lengyel Hadsereg egyik zászlóalja, a Sztálin által tábornokká kinevezett Zygmunt Berling vezetésével átkelt a Visztulán, hogy a folyó bal partján hídfőállásokat alakítson ki, és felvegye a kapcsolatot a felkelőkkel. Az akciónak azonban nem volt katonai eredménye. A művelet bonyolításakor elkövetett sorozatos hibák következtében 3,5 ezer katona veszítette életét, az állásokat pedig a németek megsemmisítették. Berling tábornokot nem sokkal ezután leváltották vezetői tisztségéből. A segítő szándékú, reménykeltő kezdeményezés, amelyet az oroszok is jóváhagytak, kudarcba fulladt.

A magukra hagyott felkelők ereje napról napra fogyatkozott, a győzelem esélye ijesztő gyorsasággal csökkent. A Honi Hadsereg Főparancsnokságának képviselői október 2-án 21 órakor aláírták a kapitulációt von dem Bach tábornok székhelyén, Ożarówban. A kapitulációs okmány aláírása után a Honi Hadsereg tisztjei és közkatonái kombattánsokként hadifogságba kerültek. Varsó lakosságát, mintegy fél millió embert, kitelepítették a városból és a pruszkówi átmeneti táborban helyezték el.

A 63 napon át tartó harc mérlege megrázó volt. Kb. 18 ezer katona veszítette életét és 25 ezren sebesültek meg. 180 ezer civil esett a harcok áldozatául. A felkelés alatt a város 25%-a semmisült meg, de a németek 1944 decemberéig Varsó 85%-át tették a földdel egyenlővé. Nemzedékek kulturális és anyagi hagyatéka semmisült meg - értékes levéltári dokumentumok, műalkotások, műemlékek, könyvtárak, múzeumok és a nemzeti kultúra minden intézménye.

A varsói felkelésnek ugyanakkor pozitív következményei is voltak. Történészek szerint megmentette Európát a kommunizmustól, hogy a szovjet-német front 63 napig egy helyben vesztegelt. Ez idő alatt a nyugati szövetségesek (az USA, Nagy-Britannia és Lengyelország) Nyugat-Európa óriási területeit szabadították fel. Bár így sem elsőként érkeztek meg Berlinbe, bizonyos, hogy a varsói felkelés nélkül a Vörös Hadsereg már 1944. augusztusában elérte volna a német fővárost, és tovább nyomult volna nyugat felé. Az is elképzelhető, hogy teljesült volna Sztálin álma, és a Vörös Hadsereg eljutott volna az Atlanti-óceánig. Ebben az esetben a háború utáni Európa térképe egészen másként festett volna.

A varsói felkelés hozzájárult ahhoz is, hogy Sztálin kénytelen legyen engedni a háború utáni Lengyelországgal kapcsolatos terveiből. A felkelők áldozatának köszönhető, hogy Lengyelország nem olvadt be a Szovjetunióba annak 17. tagállamaként. Lényeges, hogy bár nem volt szuverén állam, különállóságát, nemzeti szimbólumait megőrizte. Nagy árat fizettek a lengyelek, de e nélkül az áldozat nélkül sorsuk biztosan még rosszabbra fordult volna. Ha
a Honi Hadsereg tétlenül nézte volna, ahogy az oroszok bevonulnak Varsóba, az alapot szolgáltatott volna a szovjet propaganda megerősödéséhez, miszerint a Honi Hadsereg együttműködött a németekkel. Erre hivatkozva tagjainak ezreit pusztíthatták volna el az oroszok anélkül, hogy bármilyen nemzetközi visszhangtól félniük kellett volna - ahogy
azt tették is a Honi Hadsereg katonáival 1944 tavaszán és nyarán a keleti határvidéken. Ezen kívül, az országnak a szovjet rabságba való átadása mély társadalmi válságba taszíthatta volna a lengyeleket. A felkelésnek viszont óriási érzelmi jelentősége volt. Meggyújtotta a szabadság lángját, és elképzelhető, hogy ennek az érzelmi töltetnek köszönhetjük a kommunizmus bukását is 1989-ben, pontosan 45 évvel a varsói felkelés után.

A felkelés következményei között érdemes megemlíteni, hogy a németek komoly veszteségeket szenvedtek benne. 17 ezer német katona vesztette életét, 9 ezren megsebesültek. A felkelés leverésének költségei pedig jelentősen meggyengítették a III. Birodalom gazdaságát.

A varsói felkelés kirobbanásának pillanatától máig vitatott, hogy egyáltalán szükség volt-e rá, kit terhel a felelősség a katasztrófáért, amellyel végződött, és, hogy mi volt ennek a történelmi eseménynek a valódi jelentősége. A vita még biztosan sokáig nem zárul le, és valószínű, hogy sosem kaphatunk egyértelmű választ ezekre a kérdésekre. Érdemes viszont emlékezni arra, hogy Varsóban, a 63 napig folyó harcokban fiatal felkelők ezrei áldozták életüket az ügyért, amelyről hitték, hogy igaz.