AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOM UTÓÉLETE LENGYELORSZÁGBAN

Tischler János

Közismert, hogy az 1956. október 23-i budapesti felvonulás az akkori lengyel változások - a kommunista rendszer legkirívóbb hatalomgyakorlási módszereinek mérséklése - melletti szolidaritási tüntetésként indult. Azt már kevesebben tudják, hogy a Władysław Gomułka-féle pártvezetés másképpen viszonyult a magyar eseményekhez, mint a szovjet blokk többi országa: a forradalom idején mindvégig támogatták a Nagy Imre-kormányt. November 4. után viszont a politikai realizmus jegyében, kisebbik rosszként aposztrofálva a második szovjet intervenciót, Gomułka is elismerte a Kádár-kormányt, mindez azonban nem jelentette az ezekkel való teljes azonosulást. Azt pedig már csak igen kevesen tudják, hogy az 1956-os magyar forradalom rendkívül élénk visszhangot váltott ki a lengyel társadalomban. Jelen írásban legfőképp azt igyekszem bemutatni, milyen volt a „magyar október" utóélete a lengyelek körében a forradalom leverését követően 1958 nyaráig.

Lengyelországban igazi tiltakozási hullámot váltott ki Nagy Imre és társai elrablása a budapesti jugoszláv nagykövetségről 1956. november 22-én, és érdekes módon ez a tiltakozás legerősebben a párttagok körében nyilvánult meg. A „Szovjetunió példátlan eljárása" (a Kádár-kormány tevőleges szerepét nem ismerték, az akkori „reflexeknek" megfelelően pedig eleve feltételezték, hogy a döntések nem Kádár János dolgozószobájában születnek) annyira meglepte és megdöbbentette a lengyel pártvezetést, hogy még a központi napilapok is - amelyek jórészt már csak a hivatalos hírügynökségi jelentéseket közölhették a magyarországi helyzetről -, szerkesztőségi jegyzetekben szorgalmazták Nagy Imre és társai sorsának mielőbbi tisztázását, és nem titkolták rosszallásukat az eset miatt. Még ennél is tovább mentek a Lengyel Egyesült Munkáspárt egyes alapszervezetei, amelyek ez ügyben határozatokat fogadtak el, és küldtek meg a Központi Bizottsághoz. Ez egyértelműen arra utal, hogy Nagy Imre népszerű volt a lengyel párttagság körében (is), személye jelenítette meg a frissen eltiport magyar forradalmat, amelynek célkitűzéseit - vagy legalábbis azok többségét - a LEMP tagjai is támogatták. Ezt erősítette a Magyarországról szóló lengyel híradások visszatérő motívuma, miszerint az „egyszerű magyar kommunisták" aktívan kivették részüket a forradalmi eseményekből, és a nemzettel szemben nem a „párt", hanem annak rövidlátó és korlátolt vezetése Gerő Ernővel az élen, a (bukott) sztálinisták léptek fel október 23-án, akikről csak a megvetés hangján lehet szólni. A magyar miniszterelnökkel való szolidaritást és elrablása miatti tiltakozást elősegítette, hogy Nagy Imre a jugoszláv nagykövetségen, s nem valamelyik nyugati ország külképviseletén kért és nyert menedékjogot. Az idő tájt a LEMP alapszervezeteiben nagyfokú rokonszenv élt a jugoszláv modell iránt (Belgrádnak a Nagy-ügyben játszott kétszínű szerepéről pedig mit sem tudtak). A párttagok Nagy Imréék elrablását nemcsak elítélendőnek tartották, hanem - annak tudatában, hogy a történteket maga Gomułka sem helyesli - volt elegendő bátorságuk, hogy felháborodásukat nyíltan kifejezzék a pártvezetésnek. Néhány példa ezekből a határozatokból:

„Mi, a Dolgozói Üdültetések Pénzalapjának Főigazgatóságán működő LEMP pártalapszervezet tagjai - írták november 27-én - forró támogatásunkat fejezzük ki a magyar nemzet iránt, amely a politikai és gazdasági élet teljes demokratizálására, az ország szuverenitásán és függetlenségén alapuló igazi szocializmus megvalósítására törekszik, s egyúttal nyugtalanságunkat is kifejezzük a magyar forradalom[!] elhúzódó tragédiája miatt. (...) A magyarországi viszonyok normalizálását lehetetlenné tevő cselekedetekhez tartozik Nagy Imre volt miniszterelnök ügye. Felhívással fordulunk a LEMP Központi Bizottságához, tegyen meg minden lépést, hogy Nagy Imre elvtárs ügye a magyar dolgozó nép kívánságának megfelelően tisztázódjék. (...) Kérjük azt is, hogy váljék lehetővé a magyar menekültek Lengyelországba való utazása és itteni tartózkodása, különösen a gondoskodástól megfosztott gyermekek számára."

Egy másik, ugyancsak a LEMP KB-hoz intézett határozat:

„Folyó év november 28-án a beszámolói-választói gyűlésen a Mezőgazdasági Intézet pártalapszervezete, a gyűlésen jelenlévő nem párttag-szimpatizánsok által is támogatva, egyhangúlag elhatározta, hogy a LEMP vezetéséhez fordul azzal a kéréssel, hogy pártunk Központi Bizottsága a lehető leggyorsabban egész pártunk nevében járuljon hozzá Nagy Imre és társai ügyének tisztázásához. Nagy elvtárs és az őt kísérő személyek szovjet hatóságok által történt és az egész világ közvéleménye előtt titokban tartott deportálása megrázza minden tisztességes ember lelkiismeretét, szégyennel és felháborodással tölt el minden kommunistát, és kompromittálja szovjet elvtársainkat.

A nemzetközi kommunizmus sorsáért, a szovjet kommunista párt és a Szovjetunió nemzetközi pozíciójáért érzett aggodalomtól vezetve úgy véljük, hogy pártunk Központi Bizottságának ebben az esetben igénybe kell vennie a baráti kritika jogát a szovjet párttal kapcsolatban, és ki kell fejeznie álláspontunkat ebben az ügyben. (...) Csatlakozunk más pártalapszervezetek véleményéhez, hogy a Lengyel Népköztársaság kormánya ajánljon fel menedékjogot Nagy Imrének és társainak, ha ők ezt kérnék."

A tiltakozók sorából nem maradt ki a Varsói Műszaki Egyetem sem, amelynek hallgatói rendkívül aktívak voltak a „lengyel október" napjaiban:

„1956. november 24-én és 25-én tanácskozott a LEMP Varsói Műszaki Egyetemen működő Oktatási Konferenciája, amely több mint ezer párttagot és párttag-jelöltet képvisel. A Konferencia mélységes sajnálattal és felháborodással szerzett tudomást arról, hogy a nemzetközi jog alapelveivel ellenkező és példátlan módon, felrúgva a demokrácia és a szocialista humanizmus legelfogadottabb alapelveit is, a szovjet csapatok elrabolták Nagy Imrét és társait, akik a Kádár-kormány által nyújtott bántatlansági garancia alapján távoztak a jugoszláv nagykövetségről. Magyarország ügye és a szovjet kormány magyarországi tevékenysége már október óta megszűnt Magyarország belügye lenni, és az egész nemzetközi munkásmozgalom ügyévé vált.

Ebben a helyzetben úgy véljük, hogy a szovjet kommunista párt vezetésének nem szabad politikai jellegű lépéseket tennie Magyarországon anélkül, hogy ne jutna egyetértésre más országok kommunista- és munkáspártjaival. A Konferencia úgy véli, hogy Nagy Imre és Elvtársai elrablása - magának a ténynek a mélységes helytelenítésén túl - beláthatatlan károkat okoz a nemzetközi munkásmozgalomnak és a nemzetközi proletárforradalom ügyének, ugyanakkor közvetlen károkat idéz elő a Népi Lengyelországnak, csökkentve a Párt presztízsét ebben a számunkra szerfelett nehéz időszakban.

A fentebb említettek értelmében a Konferencia szükségesnek tartja, hogy pártunk Politikai Bizottsága a lehető legrövidebb időn belül jusson megegyezésre a szovjet kommunista párt vezetésével, követelvén Nagy Imre és elvtársai szabadon bocsátását." - fogalmaztak levelükben a hallgatók.

Gomułka természetesen nem volt abban a helyzetben - és akkor szándékában sem állt (bár korábban megpróbálta) -, hogy tevőlegesen beavatkozzon a Nagy Imre-ügybe, ugyanakkor nem is vonta felelősségre a „renitens" pártalapszervezeteket. Mindez akkor belefért az októberi lengyel változások által kiváltott megenyhült légkörbe.

A Magyarországon zajló események még 1956. decemberében is erős érzelmeket váltottak ki a lengyelekben. November-december fordulóján tartotta kongresszusát a Lengyel Újságírószövetség illetve a Lengyel Írószövetség, és mindkét testület a magyar forradalom iránti szolidaritását kifejező nyilatkozatokat tett közzé. Ezen kívül a két szövetség együttes küldöttsége felkereste Gomułkát, hogy Déry Tibor és társai számára a lengyelországi menedékjogot megszerezze - eredménytelenül.

Szczecinben december 10-én tüntetésekre majd zavargásokra került sor, a helyi lakosok többek között a „Magyarország-Lengyelország" jelszót skandálva vonultak a szovjet konzulátushoz, és ott „megpróbáltak kifeszíteni egy frissen készített transzparenst, amely a Szovjetunió magyarországi fegyveres intervenciójának elítélésére hívott fel, eközben pedig Magyarországot éltették". Ezután „a tüntetők behatoltak a konzulátusra, összetörték a bútorokat, megsemmisítették az ott található dokumentumokat", majd a rendfenntartó erők közeledésének hírére elmenekültek. A megmozdulások még két napon át tartottak a városban.

December 11-én Varsó központjában röplapok és plakátok jelentek meg a Varsói Tudományegyetemen működő Szocialista Ifjúság Szövetségének és a Képzőművészeti Akadémia Egyetemi Tanácsának az aláírásával, amelyben arra kérték az embereket, jelentkezzenek magyar gyermekek gondoskodásba vételére. Az egyetemisták az érdeklődőknek elmondták, hogy állítólag magyar gyermekeket szállítanak vagonokban Budapestről Varsón keresztül a Szovjetunióba, hogy ott eloroszosítsák őket. A főváros lakosaiban hamar feléledt az emléke egy kísértetiesen hasonló eseménynek a második világháború idejéből, amikor a németek valóban megpróbáltak lengyel gyermekeket a Harmadik Birodalomba szállítani, hogy ott „janicsárokat" neveljenek belőlük, Varsó lakosai azonban az éj leple alatt kiszabadították a pályaudvaron álló szerelvényekből ezeket a lengyel gyermekeket, és magukhoz vették őket. Néhány órán belül több mint nyolcvanan jelentkeztek a két aláíró szervezetnél, hogy ők készek a magyar gyermekeket megmenteni, vagyis ideiglenesen befogadni. Mások kimentek a főpályaudvarra, és hosszú órákig várták a vonat érkezését. A hír alaptalannak bizonyult, de ez esetben maga a jelenség a fontos.

A decemberi magyar események a legnagyobb lengyelországi visszhangot a munkások körében váltották ki. December 10-én Wrocławban, az M-5 üzemekben a munkáskollektíva előtt előadást tartott Hanna Adamiecka (a forradalom alatt Budapesten tartózkodott a Sztandar Młodych című napilap különtudósítójaként), aki a „harcoló magyarok hősiességéről, a szovjet csapatok és az ÁVH kegyetlenségéről" beszélt. (Adamieckának ez volt az utolsó nyilvános beszámolója a magyar forradalomról, mert ezen előadása után a felsőbb pártszervek megtiltották neki a további fellépéseket.) Beszámolója nagy felháborodást váltott ki a munkásokban, s ez a hangulat - a területi LEMP-pártbizottság jelentése szerint - átterjedt más üzemekre, különösen az Állami Vagongyárra (ez volt a város legnagyobb kombinátja) és az Archimedes nevű gyárra. Az előbbiben a szovjet csapatok magyarországi magatartása elleni tiltakozásul öt percre leállt a munka, ez idő alatt végig szólt a gyári sziréna, és a falakat teleragasztották „El a kezekkel Magyarországtól!" feliratú plakátokkal. Az M-5-ben és az Archimedesben a párttag munkások tiltakozásuk jeléül visszaadták párttagsági könyvüket.

A Fémmunkások Szakszervezete Poznańi Területi Igazgatóságának kibővített plénuma által ugyancsak december 10-én kiadott felhívás a Nagybudapesti Központi Munkástanácsot biztosította támogatásáról. „Követeljük, hogy a Magyarország területén lévő szovjet csapatokat vonják ki, de ha a helyzet megkívánja, akkor a magyar nemzet érdekében és az ő egyetértésével a szovjet csapatokat a Varsói Szerződés összes tagországának katonai egységei váltsák fel. (...) A lengyel nemzet által gyógyszerek, élelmiszerek és pénz formájában nyújtott segítségnek a magyar nemzet azon részéhez kell eljutnia, amely a szabadságért és a szuverenitásért harcol. Egyidejűleg felhívással fordulunk minden fémmunkáshoz, akik ez ideig még semmilyen segítséget nem ajánlottak fel, hogy kapcsolódjanak be a segélyakcióba, s az ily módon összegyűlt adományokat a genfi székhelyű Nemzetközi Vöröskereszt közvetítésével juttassák el Magyarországra. Részünkről javasoljuk, hogy a Fémmunkások Szakszervezetének minden poznańi tagja ajánljon fel egyszeri segítséget havi keresete egy százalékának erejéig." Az elkövetkezendő napokban a legnagyobb poznańi gyárban, a Cegielski Művekben (innen indult az 1956. júniusi poznańi munkásfelkelés) gyűléseket tartottak, amelyeken a különböző üzemegységek munkásai megvitatták a fenti felhívást, és lényeges változtatásokat tettek a szövegben. Például a Varsói Szerződés tagországainak csapatai helyett ENSZ-csapatokat javasoltak Magyarországra küldeni. Leszögezték azt is, hogy a szovjet csapatokat „azonnal" ki kell vonni Magyarország területéről. Éles politikai követeléseket fogalmaztak meg a Szovjetunióval és a Kádár-kormánnyal kapcsolatban. A W-6 üzemegység munkásai által elfogadott határozat követelte, hogy „a jelenlegi magyar kormány Kádárral az élen mondjon le, és a magyar nemzet olyan kormányt válasszon, amely a nemzet teljes támogatását élvezni fogja". A W-4 üzemegység kollektívája által megfogalmazott határozat a következő pontokat tartalmazta: „Követeljük, hogy Magyarország területére küldjenek ENSZ-csapatokat, mint ahogy az Egyiptomban is történik. Elítéljük Kádár János politikáját, valamint követeljük általános és szabad választások megtartását az ENSZ felügyelete mellett. Követeljük, hogy bocsássák szabadon a munkástanácsok és a magyar nemzet letartóztatott képviselőit, akiket a jelenlegi magyar kormány és a szovjet csapatok tartóztattak le. Követeljük a magyarországi munkástanácsok szabad tevékenységét. A Lengyel Rádió és sajtó tájékoztatása szerint magyar állampolgárokat deportálnak a Szovjetunióba, ennélfogva követeljük ezen állampolgárok szabadon bocsátását és gyors hazatérésük biztosítását." Végezetül a Cegielski Művek munkásai „az egész lengyel munkásosztályt hasonló határozatok elfogadására" hívták fel, és saját részükről havi keresetük egy százalékát felajánlották a magyarok megsegítésére.

Lengyelországban 1956 decemberében zajlott le a kifejezetten a magyar forradalom melletti utolsó utcai tömegtüntetés. Erre 11-én került sor Gliwicében, de már napokkal előbb falragaszok lepték el a várost, amelyek arra szólították fel a lakosokat, hogy „támogassák a magyar nemzetet, s kiváltképpen a Nagybudapesti Központi Munkástanácsot". A főtéren több mint ötezer ember gyűlt össze, akik azután néma felvonulást tartottak a város utcáin. A menet élén a Sziléziai Műszaki Egyetem oktatói és hallgatói haladtak, de jelen volt az egyetemi pártbizottság másodtitkára is. A menet elején három zászlót vittek: egy lengyelt, egy magyart s a kettő között egy feketét, valamint egy transzparenst a következő felirattal: „Elég a vérontásból Magyarországon".

Gomułka minél előbb - már októberi hatalomra kerülése első napjaitól - meg akarta szilárdítani a még meglehetősen cseppfolyós lengyelországi viszonyokat, azonban óriási erőfeszítései ellenére is várnia kellett még jónéhány hónapig, hogy igazi eredményt tudjon felmutatni ezen a téren. A „harcoló magyar testvérek" iránti nagymérvű társadalmi rokonszenvet a magyar tragédia esetleges hazai bekövetkezésének veszélyére hivatkozva sikerült ugyan hamar korlátok közé szorítania, ugyanakkor 1956 novembere után belpolitikájában igyekezett minden olyan lépést elkerülni, ami a lecsillapodott kedélyeket újra felizgathatná. A pártvezetés tisztában volt azzal, nem tudja elhitetni a lengyelekkel, hogy Magyarországon ellenforradalom zajlott le - ráadásul ezzel a tézissel teljesen maga sem értett egyet -, amikor a társadalom jelentős hányada a magyar forradalom eszméit a magáénak érezte, és az eseményekben megismétlődését látta mindannak, ami néhány nappal korábban Lengyelországban történt. Ezért Varsóban hivatalosan nem is erőltették a „magyarországi ellenforradalom"-koncepciót, még a kommunista tömegtájékoztatásban sem volt kötelező ezt emlegetni. Úgy vélték, inkább hallgatni érdemes erről, minél kevesebbet beszélni, mintsem hatástalan propagandát folytatni. Ennek tulajdonítható, hogy a kádárista „fehér könyvek" lengyel nyelvű kiadásától mereven elzárkóztak az illetékes szervek, és a varsói magyar nagykövetség többszöri kezdeményezése ellenére sem került sor sohasem az „ellenforradalomról" szóló kiállításra a lengyel fővárosban.

Mindezzel együtt a lengyel hatóságokat a „magyar tragédia" lengyelországi emlékének állandó jelenlétére később is mindig emlékeztette valami esemény. 1957. május 1-jén a munka ünnepe alkalmából Adam Rapacki külügyminiszter, egyben a Politikai Bizottság tagja, tartott szónoklatot Krakkóban, és amikor a szovjet-lengyel barátságról beszélt, az egyetemisták mintegy ezerfős csoportja hangosan skandálta: „Magyarország!, Magyarország!". Nagy Imre és társai 1958. júniusi kivégzésekor, amely egész Lengyelországot megrázta, a LEMP Központi Bizottsága indokoltnak tartotta felmérni, milyen hatást váltott ki ez a hír a közvéleményben és a pártapparátusban országszerte. A hangulati beszámolók az általános felháborodást tükrözték vissza (még a párttagok körében is), az ítéleteket helyeslő véleményt gyakorlatilag nem lehetett olvasni, s ebből a jelentések készíttetői megint csak azt szűrhették le, hogy a lengyelekben továbbra is élénk a magyar forradalom emlékezete. Katowicében például, ahol a Honvéd focicsapata vendégszerepelt, a stadiont megtöltő közönség soraiból hangosan azt követelték, hogy „egyperces néma tiszteletadással" adózzanak Nagy Imre emlékének, több poznani üzemben pedig a munkások ezt meg is tették. Egy sziléziai bányász szerint „még a német fasiszták is másképpen folytatták le a pert Dimitrov és Torgler ellen". Szczecinben egy idősebb kommunista munkás társainak kijelentette: Elhittem a szovjet kommunista párt 20. kongresszusa után, hogy valami megváltozik pártunkban, de most látom, hogy a kommunista párt és az igazság, az két teljesen különböző dolog. Higgyétek el nekem, most szégyellem magam a pártonkívüliek előtt." Többen - köztük az ismert lengyel költő, Julian Przyboś - tiltakozásuk jeléül kiléptek a LEMP-ből. Bronisława Piasecka, aki 1928 óta vett részt a hazai, 1944-ig illegális kommunista mozgalomban (többek között Gomułkával együtt), s 1957-ig a krakkói, illetve a varsói központi pártiskolán oktatott, egyenesen a Központi Bizottságnak küldte el tagsági könyvét és magas állami kitüntetését (Lengyelország Újjászületése Érdemrend Lovagkeresztje) a következő levél kíséretében: „Virágok helyett Nagy Imre és társai sírjára pártkönyvemet és kitüntetésemet helyezem."

A fentiek tükrében egyáltalán nem véletlen, hogy csaknem három évtizeddel később, 1986-ban a Varsó melletti Podkowa Leśnában, az ottani templomban helyezték el a térség első 1956-os emlékét, egy Kossuth-címerrel díszített kétnyelvű gránittáblát ezzel a felirattal: „Az elesettek és a meggyilkoltak emlékére a forradalom 30. évfordulóján".